Remény

Igyon finom borokat, egyen jókat, töltsön több időt a családjával! Én a maga helyében nem harcolnék. Maximum három hónap. A praxisomban megesett, hogy valaki meggyógyult. Hányan? Az egyik kezemen meg tudom számolni. Ilyeneket mondanak Anjának, a Remény negyvenpluszos főszereplőjének, miután a túlélési esélyeiről érdeklődik. A norvég–svéd filmben valamennyi orvos szerepét rákspecialisták, nem színészek játsszák, ezért a mondatok fejbe kólintóan kijózanítóak, sterilek és tárgyszerűek. Mintha mindenki olvasta volna Susan Sontag saját betegségét analizáló esszéjét, amelyben arról ír, hogy a rák nem más, mint a bájaitól megfosztott melankólia: ebből adódóan nem a romantikus jellem betegsége, ellenben a depresszióban szenvedőké, a múltbeli traumákat hordozóké. A Reményben látszólag minden rendben van. A koreográfus Anja (Andrea Braein Hovig) és film­producer élettársa, Tomas (Stellan Skarsgard) húsz éve él együtt, jól elviselik egymást, mert összetartják őket gyönyörű gyerekeik, de még inkább az a képességük, hogy olykor hajlandóak belépni egymás világába. A Remény karácsony előtt néhány nappal kezdődik, és az újévet követő második napon nem ér véget, legfeljebb megszakad. A köztes időben a feladat az, hogy el kell rendezni bizonyos dolgokat, be kell pótolni elmulasztott pillanatokat, meg kell érteni valami olyasmit, amire nincs magyarázat, például azt, hogy a szerelem és a végzet között olyan láthatatlan határ húzódik, amely valójában nem is létezik. Mindez azon a tíz évvel korábbi karácsonyon és az után történt, hogy a rendező és családja életének különös próbákat állító időszakával nézett szembe. A norvég Maria Sodahl, aki a diplomáját a dán filmfőiskolán szerezte, a filmben a saját történetét mondja el olyan magával ragadóan, hogy egyszerűen nincs idő előre gyászolni.