Lassan hatvanévesek lesznek azok az egykori jugoszláv polgárok, akik még valóban emlékezhetnek az 1980-ban, 87 évesen elhunyt jugoszláv vezetőre, Josip Broz Titóra. A fiatalabbak keveset tudnak a második világháború utáni új Jugoszlávia megalapítójáról: az 1991-ben darabjaira esett föderáció utódállamaiban a sajtó alig foglalkozik a szlovén anyától és horvát apától Horvátországban született, szerb nővel házasodott, „igazi jugoszláv” államférfival, s ha megemlítik, inkább azt hangsúlyozzák, hogy a munkássága legalábbis vitatott.
Valóban. A második világháborús délszláv partizánhadsereget megszervező és vezető Tito nevével fémjelzett közel négy évtizedet a viszonylagos jólét és politikai szabadság mellett a jugoszláv nemzettudat létrehozását célzó erőszakos asszimiláció, valamint a „belső ellenség” elleni kemény fellépés jellemezte. Abban is van igazság, hogy Jugoszlávia azért robbant fel már egy évtizeddel a vezér halála után, mert Tito túl szigorúan csapott le minden, általa nacionalistának vélt megnyilvánulásra, és ezzel elzárta azokat a szelepeket, amelyek kiereszthették volna a társadalomban felgyűlt feszültséget.
A jugoszláv vezető az ötvenes években a Szovjetunióval is szembeszállt, és ezért a Magyarországot is magába foglaló „béketáborban” ő lett az „imperializmus láncos kutyája”. A titói állam fontos szerepet játszott az 1956-os magyarországi forradalomban is: Belgrádban eleinte támogatták a „különutas” Nagy Imre kormányát, ám miután november elején Tito Brioni szigetén titkos találkozót tartott Nyikita Hruscsov szovjet pártvezérrel, beleegyezett a szovjet beavatkozásba. Miután a szovjet csapatok leverték a forradalmat, Nagy Imre több társával a jugoszláv nagykövetségre menekült, ám onnan menniük kellett, miután Kádár János írásos garanciát vállalt arra, hogy nem vonják felelősségre az „ellenforradalmárokat”. Az ígéretet azonban nem tartották meg, Nagy Imrééket a romániai Snagovba vitték, majd kiadták őket Magyarországnak. Jugoszlávia egyébként tömegesen fogadta be a magyar menekülteket, 1957 decemberéig mintegy húszezer magyar állampolgár kapott menedékjogot. Tito később már elítélte a magyarországi szovjet beavatkozást, s részben ez volt az oka annak, hogy 1957–1961 között újabb, a korábbinál visszafogottabb szovjet kampány kezdődött Jugoszlávia ellen, s az ország ennek hatására indult meg véglegesen az el nem kötelezettek mozgalma felé.
Tito halálának 40. évfordulóján alig húszan gyűltek össze az egykori államfő kumroveci szülőházánál, és csupán egyetlen szerb napilap tartotta annyira fontosnak a kerek évfordulót, hogy a címlapon írjon Titóról. Montenegróban viszont, ahol mindig is népszerű volt, több médium is megemlékezett az államegyesítőről, és az egyikük azt idézte fel, hogy a halálának napján egész Jugoszlávia őszintén sírt.
