Tompa Andrea: Haza

„Elmenni lehet, de visszatérés nincs” – idézi az orosz emigráns Jurij Mamlejev szavait a szerző negyedik regényének középkorú író főhőse, aki egy osztálytalálkozó kedvéért, a lelkében csupa kétellyel látogat vissza szülővárosába. Aztán kattognak tovább a nő fejében Mamlejev sorai: „Csak a bukottak térnek vissza, akik odaát, az új hazában, az új világban kudarcot vallottak.” A visszavezető úton szétfolyó, összemosódott a táj, dereng rajta valami „lidérces, messze fény”. Az elbeszélő „kétféle világ közé szorul […] otthonról elindul haza, oda, ahol már se ház, se szeretett arc, csak valamiféle múlt várakozik, mégis úgy érzi, valaminek lennie kell, és ő alkalmatlan a megnevezésére”. A nő számára a világ a nyelvtudás révén nyílt ki, megtapasztalta, hogy az anyanyelv folyamatosan bonyolult gondolatkacskaringókat gerjeszt, ám ha máshogy kell megszólalnia, a kisebb szókincsből könnyen talál megfelelőt. A regény szerzője, mielőtt hozzálátott, tíz évig kerülgette a kétlakiság, a honvágy, a nosztalgia, a menni vagy maradni dilemmát. A főszereplőjével kimondatja, hogy a könyveket vétek a valósággal azonosítani, ez esetben azonban nehéz attól elvonatkoztatni. Tompa tizennyolc évesen jött el Kolozsvárról, az ELTE orosz szakán végzett, a disszertációját Nabokov életművéből írta, akit a hőse is említ más orosz szerzőkkel együtt. Több emigráns sorsát villantja fel, mert az osztálytalálkozóra másoknak is távoli országból kellett útra kelniük. Ők mind tudják, hogy idegenben „az első hét év a túlélés, a kapálózás időszaka, hogy az úszó a felszínen maradjon, hogy néha levegőhöz jusson. Tanulni, lakni, pénzt keresni, itt maradni, megmaradni.” A bevándorlási hivatalban szimpatikusnak mutatkozni, főnyereménynek látszani, aláírni a szerződést, amelyet biztosan meg kell majd szegni. Ágó tudományos karriert épített, de amint megszólal egy konferencián, tudják, hogy nem ott született, és nem a kollégáihoz hasonló drága iskolákba járt. Ritának azért kellett külföldre költöznie, mert a munkahelyéül szolgáló oktatási intézményt másik országba száműzték. Edina viszont maradt, jól menő nyelviskolát vezet. Kivagyisága már önkéntelenül működik. Még csak országot vagy várost, kerületet sem kell váltani ahhoz, hogy a biztonságérzet utáni vágy, sóvárgás ébredjen valakiben. A hajdan rettegett, égető tekintetű tanárnő ki sem mozdul a lakásából, mégis hazavágyik, a gyerekkora színterére. A városban soha nem létezett Szent Sebestyén-templom melletti szülőházába.