Igazolásikényszer

A baltikumi szovjet politika célja mindvégig az volt, hogy annyira megváltoztassák a három állam nemzetiségi összetételét, hogy a lakosság többsége már ne támogassa a függetlenség helyreállítását. Az 1920-as évek elején Lettországban a lakosság 7,8 százalékát, Észtországban a 8,2, Litvániában a 2,5 százalékát számlálták az oroszok. A tömeges deportálásokkal egyidejűleg folyt az orosz ajkúak betelepítése – az oroszok mellett ukránoké és fehéroroszoké is. Az 1980-as évek végére Észtországban a népesség több mint harmadára, Lettországban közel a felére rúgott az orosz ajkúak aránya. Litvániában lassabb volt a folyamat, a Szovjetunió szétesésekor a lakosság tizede volt orosz anyanyelvű.

A függetlenség visszaszerzése után mindegyikükben – sokak szerint igazságtalan – törvényeket léptettek életbe, kizárólag már a szovjet megszállás előtt ott élt oroszoknak és leszármazottaiknak adták meg automatikusan az állampolgárságot. A baltiak érvei szerint a Szovjetunió is aláírta azt a nemzetközi egyezményt, amely kimondja, hogy a megszálló hatalom nem deportálhatja az elfoglalt területeken élő lakosságot, és nem telepítheti be saját polgárait. Moszkva elutasítja ezt az érvelést.

Az orosz ajkúak számára az észt, a lett vagy a litván állampolgárság megszerzését nehezítette, hogy nem beszélték a helyi nyelvet. A szovjet időkben sikknek számított, hogy ne is tanulják meg. Miután életbe léptek az állampolgársági törvények, az oroszok tömeges elvándorlásában szerepet játszott, hogy a Baltikumban mindenütt korlátozták az orosz nyelvű oktatást. A helyi gazdasági és üzleti életben az oroszok ugyanakkor megtartották korábbi pozícióikat. A politikában lassan csökken a befolyásuk, Észtországban és Lettországban az oroszoknak külön pártjuk is van. Mára Litvániában a lakosság öt százaléka, Lettországban és Észtországban pedig a 25 százaléka orosz ajkú, és a többségüknek nincs ottani állampolgársága.

A balti államok 2004. májusi uniós csatlakozása lökést adott az oroszok távozásának: jelentős részük más uniós országokba ment. A fő célpont Nagy-Britannia és Írország lett, a régi tagállamok közül ugyanis az akkori londoni és dublini kormány nyitotta meg elsőként munkaerőpiacát az új EU-s tagállamok előtt.