Feitl István: Ki volt Rákosi Mátyás?

„Mindenütt a meggondolatlanságig magabiztosnak látjuk, bármely európai országban fel mer lépni, és osztja az észt. (…) Dinamikus és jó a szervezőkészsége, bár ahogy uralma nő, úgy növekszik kíméletlensége, türelmetlensége és erőszakossága, helyenként még dühöng is.” E személyiségrajzot a kötet szerzője az egykor szédületes pályaívet leíró, majd méltán bukott magyar diktátorról készítette. Feitl Istvánnál nemigen ismeri jobban senki Rákosi Mátyást. A történész előbb a hatalma elvesztésébe beletörődni képtelen, délibábos illúziókat kergető kommunista pártvezér szovjetunióbeli harcának kulisszatitkait tárta fel, aztán, (társ)szerkesztőként sajtó alá rendezte a politikus több ezer oldalas memoárját, majd azt a páratlan történeti forrást – Rákosi (és Gerő) 1962-ben magnóra rögzített kihallgatási jegyzőkönyvét –, amelyben a vádlottá előléptetett egykori MDP-főnök leiskolázta két Kádár-huszár kihallgatóját, Aczél Györgyöt és Nógrádi Sándort. A magát Magyarország egyik legnépszerűbb emberéből a leggyűlöltebbé leküzdő Rákosiról a szerző ebben a kötetében tőle szokatlan – a gyilkos iróniát és az áthallásokat sem mellőző – esszéisztikus stílusban beszél. Kiskátéját húsz tematikus fejezetben tálalja az „ártatlanság korától” a karaktertorzulásról árulkodó nyelvhasználaton át az életfogytiglani bűnhődésig. A nagy vonulatot tengernyi apró, ám annál érdekfeszítőbb kor- és vazallustörténeti adalék színesíti. Olyasmik például, hogy az igen precíz „leszalámizás” kifejezést a kisgazdapárti Pfeiffer Zoltán találta ki, vagy hogy nem veszélytelenül Borzasként emlegetett Rákosi – ellentétben példaképével, Sztálinnal – játékfilmnek soha nem lett főhőse. Csupán egyetlen epizódszerepet „kapott”, ami 1953-ban fricskának is beillett. A harag napja című opusban ugyanis a férfiidol Soós Imre formálta meg a „kis köpcöst”.