Kuncze Gábor: Várjuk ki a végét…Beszélgetés Mihancsik Zsófiával

„A rendőrség ne a lakosság bőrén mutassa meg, milyen erős, hanem a bűnözésen” – fejtegette a belügyi tárcát négy éven át irányító exminiszter, Kuncze Gábor, nem hallgatva el, hogy ars poeticának is beillő szavai csupán a törekvését jelezték. A politikusként sikeresnek aligha, emberszabásúnak viszont joggal nevezhető egykori honatya, a szabad demokraták háromszoros frakcióvezetője és kétszeres elnöke nehezen szánta rá magát az emlékidézésre. Pedig régóta ott volt kezében a „kincs”, a közéleti pályafutása, vagyis a rendszerváltás kezdetétől vezetett „naplója” félszáznál több füzetben, sok száz oldalon. Állandó jegyzetelése – szakmai berkeken túl is – közismert volt, ahogy az is, hogy a belső ügyek, illetve a más pártbeliekkel folytatott négyszemközti beszélgetések kiteregetésétől is ódzkodott. Sok szenzációhajhászt hajtott el, aztán a közrádiózás egykori nagyágyújának, Mihancsik Zsófiának két feltétellel igent mondott. A végső szövegből azt hagyhat el, amit csak akar, sőt utólag akár visszavonhatja engedélyét a publikálásra. Nem tette, s jól tette. Igaz, arról nincs említés, hogy az érdekfeszítőre szerkesztett beszélgetésből Kuncze kihagyatott-e bármit. Politikatörténeti szempontból sok újdonság nincs abban, amit az életútinterjúban elmondott. A nagy leleplezésekre számítók bele se kezdjenek a vaskoshoz közelítő kötet olvasásába. Akiket viszont a magyar politikai boszorkánykonyha valódi működése, józan leírása érdekel, azoknak tényleg kincsesbánya e Kuncze-memoár. Ráadásul a képviselőként vitriolos riposztjairól, civil megnyilvánulásairól ismert politikus állampolgárrá visszavedletten még felszabadultabban használja fanyar humorát. S nemcsak ellenlábasain ironizál igen találóan, de egyébként tisztelt és/vagy szeretett párttársain, barátain, no meg „tuskóhopkinsi” önmagán is.