Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre

A Bálint István ötletén alapuló, Halász Péter és Koós Anna-féle lakásszínházi darab, az 1972-es Felkészülés meghatározatlan idejű együttlétre ihlette Horvát Lili második nagyjátékfilmjének figyelemfelkeltő címét. A szerzői mű mottója Sylvia Plath kedvenc saját verse, a Mad Girl’s Love Song utolsó passzusa, amely Závada Péter fordításában így végződik: „Azt hiszem, tényleg csak a fejemben létezel.” Az USA-ban élő, negyven év körüli idegsebész, Vizy Márta (Stork Natasa) egy New Jersey-i konferencián ismerkedik meg kollégájával, Drexler Jánossal (Bodó Viktor). Megállapodnak, hogy egy hónap múlva találkoznak a Szabadság híd pesti oldalán, ám a nő hiába várakozik. Mégis úgy dönt, végleg hazatér. Merthogy egyre megy, valóság-e mindaz, ami a fejébe költözött, vagy a képzelete, netán a megzavarodott elméje űz vele kegyetlen tréfát, ha egyvalamiben bizonyos: ez a férfi az élete szerelme. A 35 milliméteres filmtekercsre forgatott munka manírok nélkül teremti meg a feszültséget, a „suspense”-t, és tartja fönn azt igen sokáig. Ezért ugyanazok a kérdések sorjáz(hat)nak a nézőben, mint a történéseket a pszichológusával tárgyilagosan megosztó hősnőben. Aki egyszerre tartja/tartaná magát erős kontroll alatt, és veszíti el minden önkontrollját a vele egy munkahelyen dolgozó dr. Drexler után konokul, sőt rögeszmésen kémkedve, nyomozva. Az alkotók, így a rendezőn kívül Maly Róbert operatőr, az izgalmas, összeillő Stork&Bodó páros, a karakterszerepekben is remeklő színészek és amatőr szereplők teremtette világ fölidézheti Kieslowski oeuvre-jét, továbbá Enyedi Ildikó Simon mágus és Testről és lélekről című munkáit. Ez az univerzum költői és lidérces, romantikus és nyomasztó, vintage hangulatú és mai, miközben áthatja a hazai egészségügy hálapénzes rögvalója. Ugyanannyira épül a törékeny, sóvárgó, és a műtőben kivált kiszolgáltatott testre, mint a cérnaszálon egyensúlyozó pszichére, a józanságot, rációt sutba vágó szívre és lélekre. A Velencében debütált és számos külhoni-nemzetközi fesztiválra meghívott művészfilm talán legnagyobb erénye a kiszámíthatatlansága, enigmatikussága. Éppen ezért fiaskó, amikor hirtelen stílusváltással lemond minderről, tálcán kínálva egy meglehetősen prózai megoldást. Mert bár a befejezés enyhén nyugtalanító, oda a rejtély, a játékosság, a vagányság, a tragikum levegője. Persze lehetséges, hogy épp ez volt a cél. Mindazonáltal a szellemes, fantáziadús, gondolatébresztő opus befészkeli magát a fejbe.