Haarcizmuksemrándul

A jó rendőrök szembeszálltak a rossz rend­őrökkel. Tulajdonképpen így értelmezhető a poligráf nagyjából száz évvel ezelőtti feltalálása az Egyesült Államokban. Az akkori rendőri módszerek önkényessége, kegyetlensége ellen mozgalom formálódott szakmai körökben, és ennek egyik központja Kaliforniában, a neves Berkeley Egyetemen volt. Haladó szellemű rendőrök objektív, észszerű és követhető nyomozási módszert szerettek volna meghonosítani – derül ki Ken Alder történész idevágó alapművéből. A helyi rendőrfőkapitány támogatásával John ­Augustus Larson bűnügyi orvostani szakértő ezért készítette el 1921-ben az első korszerű hazugságvizsgáló gépet, majd asszisztense, Leonarde Keeler 1925-ben szabadalmat kért (és 1931-ben kapott) a berendezésre.

A semleges és tudományos, görög eredetű név, a poligráf, vagyis a sokat író mellett a figyelemfelkeltőbb, ám mindmáig nem teljesen korrekt elnevezés, a hazugságvizsgáló – sőt angolul a még többet ígérő hazugságérzékelő – terjedt el. Lényegében nem sok, hanem négy testi funkció – légzés, szívverés, vérnyomás, izzadás – leírásáról volt szó. Keeler később szépen meggazdagodott a gépek értékesítéséből és a nyomozóknak tartott tanfolyamokból.

A módszer kifinomultabb, mint ősi elődei, de a lényeg nagyon hasonlít: feltételezhető, hogy aki izgul, annak rejtegetnivalója van. Kínában régen a gyanúsítottnak egy marék rizst kellett a szájába vennie, majd kis idő elteltével a bíró szeme láttára kiköpnie. Ha a rizsszemek szárazak maradtak – hiszen az illetőnek nyilván a feszültségtől száradt ki a szája –, akkor az ítélet nem volt kérdéses. Egy ókori görög orvos, Eraszisztratosz állítólag a pulzust figyelve derítette ki az eltitkolt igazságot – igaz, nem bűn-, hanem szerelmi ügyben. Indiában az okozhatta a mezítlábas vádlott vesztét, ha izgalmában akaratlanul összehúzta a lábujjait.