Serf András: Miért tiltsuk be Petőfit?
Legalábbis ne adjuk ki többé az összes versét, a könyvesboltokban és a közkönyvtárakban fellelhető példányokat pedig vonjuk be. Hogy miért? Hát azért, mert a szóban forgó költemények, „a legenyhébben szólva is, ma már idejüket múlták”, a költőnek rettentően zavaros és ellentmondásos a társadalomszemlélete (már ha van neki egyáltalán ilyenje), ezért hát a művei nem alkalmasak az olvasók „felvilágosítására, nevelésére”, mi több: „megzavarják egészséges öntudatukat”. A csárda romjai című nihilista zöngeményében például a megportrézott vendégek közt mutatóba sem akad egy pozitív alak. Ideológiailag ennél is kártékonyabb a Tiszteljétek a közkatonákat! című klapancia, merthogy a fűzfapoéta fütyül a hadseregben (s az élet számos más területén is) létfontosságú függelem követelményére. Bizonyítéknak a konklúzióhoz ennyi bőven elég. Igen, Petőfit be kell tiltani. Egy 1950-es évekbeli, kiadatlan Nagy Lajos-szatírát adott közre a pécsi folyóiratban Serf András, aki sokévi, sziszifuszi munkával menti az utókorra az író 15 éven át vezetett macskakaparásos naplóját. A terjedelmes feljegyzésfolyam – az eddig, többek között a HVG-ben, 2018 júniusában megjelent részletek tanúsága szerint – irodalomtörténeti szenzáció lesz. A most publikált pazar parabolát a „kávéházi íróként” megbélyegzett Nagy Lajos egykoron a fiókjának – s nyilván a jövőnek – írta, hiszen éppen azokon a köz- és magánszorgalmú cenzorokon ironizált, akik a politika cselédjévé, szolgálójává kívánták alázni a művészetet és a művészeket. Azt azonban a világra végtelen pesszimizmussal tekintő író sem sejthette, hogy műve hét évtized múltán változatlanul nagyot durrant.
