Kezdetésvégelgyengülés

Százezernél több magyar rohamozta meg Bécsnek – no nem a büszke várát, hanem – az üzleti negyedét, elsősorban a nyugati szemmel olcsónak tartott Mariahilfer Straßén található boltokat 1988. november 7-én. Az osztrák főváros valóban ünnepelhetett, a szegény sógorok egy nap alatt félmilliárd schillinget hagytak a kereskedőknél. Vitték a Magyarországon hiánycikknek számító (vagy csak méregdrágán beszerezhető) videómagnókat, színes televíziókat, a kocsik csomagtartójára kötözhető fagyasztóládákat.

Hegyeshalom, Sopron és Kópháza, a három akkori nyugati határátkelőhely addig soha nem látott forgalmat „bonyolított le”. Zsákmányaikra pillantva a hazatérők a 15–20 kilométeres kocsisorok és a félnapos várakozások ellenére is győztesnek érezték magukat. Éltek a felkínált „hangulatjavító” lehetőséggel, kiváltották a január óta többszöri kiutazásra jogosító világútlevelet, s három évre előre megvásárolták nemcsak a saját, hanem az egyenes ági rokonok valutakeretét is. A törvény ugyanis nemcsak határt, de egy kiskaput is nyitott: a személyenként 360 dollárnyi valutát a család kiutazó tagjai egy árucikkre is összedobhatták. Ezért aztán a Trabantokkal, Skodákkal és Ladákkal gyakorta megkocsikáztatták még a járóképtelen nagyszülőket is.

A bevásárlóturizmus következményeit „csak” a magyar gazdaság nyögte, vészesen fogyott a valuta, ráadásul a vásárlási láz kiskereskedelmi hasznát is az osztrákok fölözték le. Ausztria igen gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez: a határ menti Nickelsdorfban például több öregmegőrző napközi is nyílt.

„Építsünk fel a határokon belül egy kis Nyugatot”, ahol mindazt ki lehetne tenni a polcokra, amikért Bécsben ölik egymást a magyarok – reflektált a helyzetre az akkori Magyar Nemzet glosszistája, a három évvel később a HVG-hez átigazolt Weyer Béla. Ha a honpolgár hazai költésre is kiválthatná a schillingjeit, akkor – írta – „egyszer végre úgy veszítenénk, hogy keresünk rajta”.