Margaret Atwood: Az ehető nő
A nyolcvanévesen is (hiper)aktív, és a pályája csúcsán lévő Margaret Atwood hazai kiadója az idén jelentette meg a kanadai szerző első publikált regényét. Az 1965-ben írt, majd 1969-ben kiadott Az ehető nő főhőse, a főiskolát végzett, huszonéves Marian McAlpin a háziasszonyokra szakosodott Seymour Piackutatónál végzi a kérdőívek felülvizsgálatát. Egy hasonkorú, az emancipáltságával tüntető, ám visszatetszően alamuszi nővel bérel lakást, és a történet kezdetekor négy hónapja jár egy „kivételesen jóképű”, ambiciózus, s a házasság gondolatától is irtózó ügyvédbojtárral. Az egyes szám első és harmadik személyben elbeszélt műben eleinte minden nyárspolgárian köznapinak tűnhet, ám hamarjában sorra követik egymást a meghökkentő történések, középpontban a váratlanul eljegyzett és egyre különösebben viselkedő heroina hirtelen kialakult, majd aggasztóan súlyosbodó evészavarával. Az erősen társadalomkritikus könyvben senki és semmi sem az, aminek a felszínen látszik; többek között ez adja a mindvégig izgalmas és eleven írás feszültségét. A mindkét nemet érintő nemi szerepeket, a fogyasztói társadalmat és a belterjes egyetemi-bölcsész életet egyaránt górcső alá vevő opusnak ugyanannyira sajátja a groteszk, ironikus, szatirikus hangnem, mint a nyugtalanító atmoszféra és a sajátos, dekadens romantika. Ez utóbbi Marian és az általa először a Moose sör macsósra hangolt reklámkampánya ügyében meginterjúvolt, csekély fizikai és jellembeli vonzerővel bíró, viszont annál különcebb, angol szakos Duncan kapcsolatára érvényes. Amely definiálhatatlan, határokat feszegető és átlépő kapcsolat a gyakran nyomasztó, sötét jellege ellenére is mintha egyre közelebb vinné a szélsőségekre fogékony és lassacskán kettős életet élő nőt önmagához. Merthogy e furcsa, titkokkal teli pár(os) tagjai legalább annyira hasonszőrűek, mint amennyire végletesen különböznek egymástól. A frissességéből, eredetiségéből mit sem veszítő munka azonban nem fejlődés-, miként nem is feminista, hanem sokkal inkább beskatulyázhatatlan identitásregény, kiváló karakterekkel, ragyogó dialógusokkal, megannyi fordulattal. Ám ha csupán egyetlen jelzővel kellene leírni a Csonka Ágnes fordításában olvasható, remek történetszövésű, kiérlelt stílusú könyvet, akkor ez valószínűleg a vagány volna. Ez az a jelző, amely a szilaj, örökifjú Atwood életművére és a páratlan oeuvre majd’ minden egyes darabjára érvényes.