Farkas Zoltán:
13 portré – Egy gyűjtő arcképcsarnokából

Noha címének, alcímének és előszavának tanúsága szerint Farkas Zoltán sokat bíbelődhetett kötete műfajának meghatározásával, az érdeklődő joggal olvashatja könyvét bújtatott önéletrajzként. Na jó: szakmai önéletrajzként. A 13 „szubjektív portrét” ugyanis az idestova negyvenöt esztendeje rádiózó, újságíróskodó HVG-s kollégánk személye és – csak egy kicsit fellengzősen – életműve kapcsolja egybe. Másképp aligha kerülhetett volna egymás könyvszomszédságába a politikusi hajtűkanyarokat megtett Hárs István, a Magyar Rádió „örökös elnöke”; a „deviáns géniusz” Liska Tibor; az újságírókat leplezetlenül utáló egykori miniszterelnökhelyettes Marjai József; napjaink hazardőr blöffgyárosa, a nemzeti főbankár Matolcsy György; a világban változatlanul magasan jegyzett magyar közgazdász Kornai János; a rendszerváltást megelőző korszak rádiózásának egyik meghatározó alakja, a 168 Órá-s Mester Ákos. Vagy éppen a mindenkori hatalommal szót érteni, pontosabban alapvető kérdésekben azt befolyásolni szándékozó „szómágus jogtudós” Sárközy Tamás, illetve a közgazdászok, politikusok, újságírók Farkas-válogatottjából csak látszólag kilógó, a szavakkal, szinonimákkal hosszasan babráló író, Esterházy Péter.

Modelljeit a szerző ugyanis saját pályájának tükrében látja és láttatja. Teheti, mert az ő megfogalmazásában: hőseit és antihőseit – leszámítva a nevével történelmi korszakot jelölő pártvezért, Kádár Jánost – személyesen ismeri vagy ismerte, velük rövidebb-hosszabb ideig baráti vagy legalábbis jó munkakapcsolatban állt, vagyis nemigen kerülhették el a mikrofonját, a tollát. Alanyaihoz mégsem csak „szubjektíven” közelít, akar és tud távolságot is tartani, elfogultan is elfogulatlanul szólni róluk. Ezt a szándékát előszavában aforizmaszerű (és egyáltalán nem mellékesen beváltott) ígéretbe sűríti, mondván: „A kötetben több az anekdota, mint a leleplezés, ám több a tény, mint a minősítés.” Mindebből egyáltalán nem következik, hogy a szerző megmondaná a tutit, kimondva-kimondatlanul folyvást vitázik, „keresi az igazságot”. Személyes kudarcait, melléfogásait sem elhallgatva Farkas valójában kortörténetet ír, fontos vagy „csak” korfestően érdekes gazdaság- és sajtó-, makro- és mikrotörténeti adalékokkal, kulisszatitkokkal járul hozzá a Kádár-korszak szövevényes históriájához.

Ahhoz a korhoz, amelyben neki és kortársainak élni adatott, s amelynek erőszakosabb mutánsa újra itt ólálkodik. Azért oly ismerősek e közelmúltidéző történetek, mert a hatalomhoz való viszonyulási dilemmák nagyon is hasonlatosak a maiakhoz. Van persze egy „apró” különbség: akkor az ország egy slampos diktatúrából tartott kifelé.

A gyűjtőszenvedéllyel megáldott/megvert szerző a kötete alcímébe is rejtett egy ígéretet: érdeklődés esetén folytatás lehetséges, akad még előhúzni való feljegyzés, levél, magnószalag a pincemélyi raktárból és agytekervényeinek emléktárából.