Karikó Katalin

Portré

2020. december 3.

Karikó Katalin

biokémikus

„Apukám hentes volt, és amikor disznót vágtunk, a nővérem elbújt, én viszont ott álltam, és lenyűgözve néztem, ahogy feltárult egy élő szervezet” – meséli az Amerikában élő, 65 éves biokémikus, akinek a tudóstársával kidolgozott módszerével, a módosított hírvivő mRNS-sel fejlesztettek koronavírus elleni vakcinát. Szolnokon született, Kisújszálláson nőtt fel. „Nádfedeles vályogházban lakott az egész család”: a hegedűn is játszó, fejben villámgyorsan szorzó édesapa, a könyvelő édesanya, Katalin és a nővére. „A téli szünetben míg mások hógolyóztak, én Linnéről írtam dolgozatot.” Középiskolásként pedig vasárnaponként matekfeladatokat oldott meg. „Szórakoztatott a problémamegoldás, csak azzal érdemes foglalkozni, amit örömmel csinálunk.” 1978-ban diplomázott a szegedi egyetem biológia szakán, majd a Szegedi Biológiai Kutatóközpontban kezdett el dolgozni, 1982-ben doktorált, de 1985-ben létszámleépítés miatt távoznia kellett az intézetből. Még abban az évben a családjával az USA-ba költözött, három évvel később Washingtonba került, ahonnan 1989-ben visszatért Philadelphiába, a Pennsylvaniai Egyetemre. 1998-ban Drew Weissman immunológussal felfedezték az mRNS jelentőségét, amire céget is alapítottak. Erre épülnek ma a koronavírus elleni legígéretesebb vakcinafejlesztések. 2013-ban elhagyta a Pennsylvaniai Egyetemet, a BioNTech cég alelnöke lett. A hét minden napján dolgozik – „57 éves koromig minden kísérletet magam végeztem el”.

Egyszer a maratoni távot is lefutotta. Férjével, Francia Bélával még Szegeden ismerkedtek meg. „Philadelphiában, harminc éve ugyanabban a házban” élnek, melynek a férje az üzemeltetője. Lányuk Susan Francia néven kétszeres olimpiai bajnok és ötszörös világbajnok evezős.

¬ A harmincadik születésnapján bocsátották el az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpontjából, miért ment egészen Philadelphiáig?

Jelentkeztem én Franciaországba, Spanyolországba, Angliába is, de mindenhonnan azt a válasz kaptam, hogy mehetek, csak szerezzek ösztöndíjat. De erre nem volt lehetőség akkor. Végül a Temple Egyetem adott munkát. Kiváltottuk az akkor kiváltható 100 dollárt, 50-et a lányomnak, Zsuzsikának, 50-et a férjemnek, Bélának. Nekem nem járt, mert volt kint munkaszerződésem. De nem akartunk pusztán 100 dollárral nekiindulni a világnak, ezért eladtuk a Ladánkat, a pénzt feketén átváltottuk, és belevarrtuk Zsuzsika játék macijába, úgy vittük magunkkal. Mindent feladtunk, amink csak volt, a jegyünk is csak egy irányba szólt. Senkit sem ismertünk Amerikában; ott aztán bedobtak a mély vízbe, gyorsan meg kellett tanulni úszni, különben mind alámerültünk volna.