Megírjákamagukét

Soha nem látott biztonsági óvintézkedések közepette folyt az Obama-memoár nemzetközi kiadásának előkészítése. Az üzenetváltásokban a szerzőt csak kódnéven lehetett említeni, az angol eredeti bármely részletéhez pedig titoktartási szerződés aláírását követően férhettek hozzá a munkában részt vevők. A fájlokat titkosított adathordozón kapták meg, és kizárólag az internethez nem kapcsolódó számítógépen nyithatták meg, ám csak az után, hogy eljutottak hozzájuk (egy másik csatornán) a dokumentumokhoz tartozó, tizenkét karakterből álló jelszavak. Az esetleges kiszivárogtatást az amerikai kiadó azzal is próbálta megelőzni, hogy minden egyes fájlhoz külön jelszót generált.

A jelszóval védett dokumentumok száma végül több tucatra rúgott, mivel – bár az első fordítanivaló már júliusban megérkezett Magyarországra és a nemzetközi kiadásban részt vevő további 24 országba – a kiadó bő két hónapon át „csepegtette” a kötet részeit: a különféle szövegváltozatokat és azok javításait, majd a javított verziók javításait, hiszen a gondos szerző, illetve a szerkesztők az utolsó pillanatig dolgoztak. A közel 800 oldalas kötet „végső” változatát szeptember legvégén küldték ki, és a magyar kiadó munkatársai például csak akkor, az első alkalommal látott előszóból értesültek arról, hogy bár ők már 120-nál is több jegyzetet csatoltak a szöveghez a hazai olvasók kedvéért, a szerző kerülte ezeket, arra hivatkozva, hogy „utálom a láb- és végjegyzeteket”.

Joe Biden:

„Csupa melegség volt, nem voltak gátlásai, és örömmel megosztotta, ami éppen eszébe jutott. (…) Bár Washington tele volt olyanokkal, akik szívesen hallgatták saját magukat, neki ebben sem akadt párja. (…) A legtöbb szenátorhoz hasonlóan neki is jókora egója volt, és nem igazán fűlött a foga a másodhegedűs szerepéhez. (…) Éreztem rajta, hogy ha nem kapja meg mindazt, amiről úgy érzi, jár neki, akkor ingerült lesz, és ez egy sokkal fiatalabb főnökkel szemben bizony könnyen előfordulhat.”

Donald Trump:

„Fikarcnyit sem érdekli, mennyire veszélyes olyan összeesküvés-elméleteket gyártani, amelyekről biztos ő is tudja, hogy nem igazak. Csak az volt fontos neki, hogy elérje a célját (…).”

Hillary Clinton:

„Ugyanolyan lenyűgözőnek, ám sokkal rokonszenvesebbnek találtam [mint Bill Clintont]. Talán azért, mert Hillary történetében felismertem mindannak a nyomát, amin anyám és nagyanyám keresztülment (…). Közös munkánk során szorgalmasnak, kellemes társaságnak és mindig tökéletesen felkészültnek ismertem meg.”

Angela Merkel:

„Józannak, őszintének, intelligensnek és természettől fogva kedvesnek tartottam. Ugyanakkor konzervatív is volt, ráadásul a választóit jól ismerő, tapasztalt politikus.”

Nicolas Sarkozy:

„Merkellel ellentétben úgy váltogatta politikai nézeteit, mint más az alsóneműjét. (…) A vele való beszélgetés felváltva volt szórakoztató és bosszantó, miközben a kezével folyamatosan gesztikulált, a mellét kidüllesztette, mint egy kakas.”

Vlagyimir Putyin:

„Azokra a férfiakra emlékeztetett, akik egykor a chicagói vagy a New York-i politikai gépezetet (a Tammany Hallt) irányították: kemény, dörzsölt, érzelgéstől mentes fickókra, akik tudták, amit tudtak, soha nem voltak képesek kilátni a saját beszűkült világuk jelentette tapasztalatok közül, és a szakma velejárójának tekintették a védelmi pénzeket, a megvesztegetést, a csalást, alkalmanként pedig az erőszakot is.”

Dmitrij Medvegyev:

„Megnyerő, kissé szertartásos, szinte túl szerény modorú, alacsony, sötét hajú férfi, aki inkább tűnt nemzetközi vállalati tanácsadónak, mint politikusnak vagy párt­apparatcsiknak.”

Hu Csin-tao:

A vele folytatott „megbeszélésem szokás szerint bágyasztóan unalmas volt: bármi volt is a téma, mindig előszeretettel támaszkodott az előre megírt, vaskos kötetből felolvasott szövegeire. (…) Többször éreztem kísértést, hogy felvessem: ne raboljuk egymás idejét, hanem csak adjuk át egymásnak a papírokat, és olvassuk el otthonunk kényelmében.”

Benjamin Netanjahu:

„Okos, agyafúrt, kemény politikus (…); elragadó, vagy legalábbis figyelmes is tudott lenni, ha valamit el akart érni (…). Ám azáltal, hogy önmagát a zsidóság legnagyobb védelmezőjének látta, feljogosítva érezte magát szinte bármire, ami hatalomban tartja.”

Rekordösszegű, a hírek szerint 65 millió dolláros szerződést kötött 2017-ben amerikai kiadója az Obama házaspárral kettejük emlék­irataira (az eredetileg tervezett két kötetből mostanra három lett). A kiemelkedő „tiszteletdíjban” népszerűségük mellett szerepe lehet, hogy az exelnök bejáratott szerző: két korábbi, még hivatali ideje előtt írt visszaemlékezését összesen több mint hét és fél millió példányban értékesítették az amerikai piacon. Volt hová fejlődnie, hiszen az első, Dreams From My Father című kötetéért még 40 ezer dollárt kapott.

De nagy előrelépés ez ahhoz képest is, hogy 1955-ben Harry Truman még azért vágott bele a memoárírásba, mert képtelen volt megélni 112 dolláros katonai nyugdíjából, és a visszaemlékezéseire kapott előlegből is csak épphogy ki tudta fizetni az adósságait. Az elnöki memoár mint üzlet nagyjából az 1970-es években kezdett szárnyalni: Nixon (tárgyi tévedésektől sem mentes) kötete például 330 ezres példányszámmal lett bestseller. Az ezredfordulóra pedig megtízszereződött az érdeklődés a Fehér Ház egykori urainak emlékei iránt. Bill Clinton és George W. Bush köteteiből egyaránt 3-4 millió kelt el, és „menthetetlenül” a bestsellerlisták élére kerültek (az előbbi ezért akkor rekordösszeget, 15 millió dolláros előleget kapott, míg az ifjabb Bush „csak” 7 milliót). Ehhez képest Barack Obama művének már az első kiadását is 4,3 millió példányban dobták piacra, és ennek a jelentőségét mutatja az is, hogy az amerikai kapacitás szűkössége miatt ebből egymilliót Németországban kellett nyomtatni.