Marius von Mayenburg: A kő
Egy lakást az új vevő előtt nem árt kicsit helyrepofozni, nehéz bútorral lenyomni a felpúposodott parkettát, olcsó festménnyel kitakarni az átvizesedett falakat, és kiváltképp szellőztetni érdemes. Különösen egy olyan házat, amelyen mielőtt átgyalogolt a történelem, kicsit meg is állt, hogy ezt-azt változtasson rajta. Előbb az történt, hogy valaki eldobott egy közönséges követ. A hasonló kövekből egy egész ország, egy egész filozófia szokott épülni. Az a kő betörte az ablakot, az asztalon landolt, elgondolkoztatva a ház akkori, majd mostani lakóit. Az eset még 1935-ben történt Németországban, ahol ezer és ezer ilyen bezúzott ablak és kirakatüveg csörömpölése jelezte valaminek a készülődését. A Pesti Színház múlt heti premierje, amely egyben a VígStreamHáznak nevezett online projekt ősbemutatója, egy család fájdalmas és groteszk ugrándozása a privát történelemkönyvében. Ki volt valójában a nagyapa? Rendesen fizetett a házért, vagy elvette, mert az új stílus az elvenni lett. Konspirált a hatalommal vagy ellenkezőleg: ha ő nincs, a zsidó Schwarzmannéknak esélyük sem lett volna a túlélésre. Marius von Mayenburg kamaradrámája az időben kallódó szereplőinek önvizsgálatán túl azt is bemutatja, mi minden képes lyukat ütni az emlékezetbe: az emlékek halványulása, természetes kopása mellett a manipuláció, a bűntudat, vagy magának az emlékezésnek a kisajátítása. A cseh Michal Docekal, aki a Vígszínházban korábban már több emlékezetes darabot rendezett, lényegében ugyanúgy játszatja el egy család történetét, ahogy Mayenburg megírta. Az idő, akár a csapongó emlékezet, változik, de olykor egymásba folyik 1935 és 1993 között, miközben bizonyos történelmi eseményektől nem függetlenül a család különböző generációinak képviselői – Nagy-Kálózy Eszter, Majsai-Nyilas Tünde, Hegyi Barbara, Antóci Dorottya és Szilágyi Csenge előadásában – folyamatosan perspektívát változtatnak.
