Lázár Ervin

„Az olvasó nem gyerek vagy felnőtt, hanem olvasó.” Jó néhányszor replikázott így a filozófia legfelső fokát, a mesefokot művelő Lázár Ervin, amikor gyerekíróságáról faggatták. Az agyonbonyolított világunkban az ocsút a búzától szétválasztó, a jó és a rossz között eligazító (mese)regényei, novellái ugyanis gondolati és érzelmi iránytűként szolgáltak, és szolgálnak ma is, a halála után másfél évtizeddel. S immár a többedik nemzedék szállóigekészletét és fantáziáját határozzák meg a Négyszögletű Kerek Erdő beszélő nevű lakói. A mindig késve érkező Mikkamakka, aki a számtalan és képtelen jó tanács (29 bukfenc, hideg-forró zuhany, kutyabendekéreg) után a leghasználhatóbbat képes javallani a jajdeálmos Szörnyeteg Lajosnak: „Hát feküdj le és aludj!” A több szólamban gyönyörűen éneklő Hétfejű Tündér pedig a rá karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel és vencsellővel támadó, hat fejét lenyisszantó rácpácegresi világcsúnya gyereket a mérhetetlen szeretetével nyeri meg magának. A Szegény Dzsoni és Árnika című Lázár-opusban pedig az is többször bebizonyíttatik, hogy igenis minden rosszban van valami jó. Ha mondjuk a tizenkét „nagyon testvér” nem sorscsapásként, hanem (isteni, természeti, mesei) adományként fogná fel, hogy minden fájdalmuk közös fájdalom, akkor nem jajgatnának, hanem (ki)segítenék egymást. Valahogy úgy, ahogy a Százarcú Boszorka által gonoszul elvarázsolt címszereplő szerelmespár (kacsaként vagy emberként) teszi egymással. Ez év őszén egy „magyarságkutató” esztéta nem vencsellővel, hanem vicsorgással rontott rá a gyermekek stabil értékrendjét úgymond összezavaró meseíróra, meglehetősen nagy, ám fölösleges visszhangot keltve. Amikor ugyanis elfogynak a szavak, előcammog Dömdödöm, és csak annyit mond válaszul: Dömdödöm. És ezt mindenki pontosan érti. Félreértés kizárva.