Orosvári Zsolt

Portré

2021. március 4.

Fazekas István

Orosvári Zsolt

„Az egészség hőse”

„Gyerekkorom óta nem tudok elmenni azok mellett, akik segítségre szorulnak” – avat be élete egyik mozgatórugójába az „Ágyat az anyukáknak” akciójával hírnevet szerzett, 54 éves Orosvári Zsolt. A sokáig csak „sárbogárdi apukaként” emlegetett férfi két éve az után fogott gyűjtésbe, hogy kórházba került kislányát látogatva megtapasztalta, hogy a gyerekeiket kísérő szülők a földön kénytelenek aludni. A gyűjtésre befolyt pénzből összecsukható kempingágyakat vett és szállított ki a segítőivel ötven kórház gyermekosztályára, megmozdítva az állami intézményfenntartót is. Sárbogárdon nőtt fel, a küzdőszellemét a helyi ABC-t vezető, amúgy futballozó édesapjától örökölte: „Pólyáskorom óta azt láttam, hogy soha nem szabad feladni.” Édesanyja pedagógus volt. A középiskolát Budapesten fejezte be, miután másodikban eltanácsolták a helyi gimnáziumból. Az okokat nem szívesen eleveníti fel: „Mondjuk úgy, hogy nehezen viseltem a korlátokat.” A középiskola után vállalkozóként sok mindenbe belekóstolt: volt virágos, vendéglátós, kutyakiképző, vagyonőr, dolgozott a mezőgazdaságban is: „Minden voltam már, csak akasztott ember nem.” Már huszonévesen megmozdult másokért: a nyolcvanas években hátizsákkal hordott magyar nyelvű könyveket Erdélybe. A fővárosban került kapcsolatba az MDF-fel, amelynek 1993-ig tagja volt. „Az országos politika nem érdekelt, csak segíteni akartam azoknak, akikről azt hittem, változást érhetnek el.” Bevallása szerint a leginkább utolsó munkahelyén, egy légkondi-kereskedő cégnél találta meg önmagát, a napi akár 18 óra munkával járó stressz azonban sokat rontott autoimmun betegségén, végül leszázalékolták.

Hét éve rokkantnyugdíjas, kertészmérnök feleségével két kislányt nevelnek.

¬ Alig szállították le az utolsó anyukaágyakat, máris légkondikat szerzett néhány kórházi gyerekosztálynak, aztán lázmérőket gyűjtött mentőállomásoknak. Honnan ez a küldetéstudat, hogy magánemberként oldja meg azt, amit az államnak kellene?

Nem küldetésnek mondanám, és nem is korlátozódik az egészségügyre: alaphabitusom, hogy ha tudunk valamin javítani, akkor tegyük is meg. De azt különösen nem veszi be a gyomrom, ha emberek gyógyulását múlt századi körülmények nehezítik meg. Most épp a katasztrofális állapotú sárbogárdi mentőállomás felújítását próbálom kijárni a fenntartónál.