Margócsy István: Színes tinták

Ha van kötelező irodalom, akkor lehetne kötelező irodalomtörténet is. Ám ez utóbbi tudomány nagymestere, Margócsy István egyike azoknak, akik rühellik az irodalom effajta besorolását, s a hivatásos műértői prófétaságot is. Margócsy nélkül persze lehetséges élvezettel olvasni, újszerűen műérteni, csak hát ostobaság lenne őt és az írásait kihagyni. Ezt támasztja alá a válogatott munkáit közreadó Kalligram-sorozat most megjelent, negyedik kötete is. A Petőfi-kutatás meghatározó alakja ugyanis előszeretettel kalandozik a korszaka előtti és utáni időkbe. Nemigen akad a „beláthatatlanul tágas” és színes irodalomnak olyan szeglete, ahová ne kíváncsi szemmel kukkantana be. A látottakat illeszti be aztán saját irodalmi világának – a szakmát és az olvasókat nemritkán provokáló – rendszerébe. Az alcím szerint a magyar irodalom különböző arcairól és nézeteiről szóló esszék, illetve tanulmányok kötetbe rendezve egyszerre keltenek megvilágító és zavarba ejtő hatást. Erre a párhuzamosságra igen pregnáns példa az a „tárgytörténeti vázlat”, amely a szegénység irodalmi ábrázolásának históriáját foglalja össze. Margócsy minden mondata, megállapítása mögött sok száz (sok ezer) oldalnyi regény, költemény és több évtizedre visszanyúló disputa ismerete áll. Zavart nem is ez, hanem a végtelenség és annak gyönyörű kielégíthetetlensége okoz. Mert az odavetett utalások újra és újra felfedező olvasásra „kényszerítenek”. Hisz, mondja a szerző, a téma szempontjából nemcsak Konrád György, Tar Sándor, de a feledett Balázs József könyvei is megkerülhetetlenek, s az olvasó, ha tehetné, rohanna a könyvtárba, hogy megnézze, ki az „a jelentős orosz író, N. M. Karamzin”, aki a XVIII. század végén jutott arra a „brutálisan új felismerésre”, miszerint „a parasztoknak is van lelkük”.