Ennél banálisabb, ugyanakkor találóbb címet nehezen lehetett volna adni annak a beszélgetéskötetnek, melyet „az egyik legkeresettebb”, alkotásaival az aukciókon fontmilliókat elérő kortárs képzőművész, „mesterségének virtuóz gyakorlója és elismert teoretikusa”, a 83 évesen is „örökfiatal” David Hockney, valamint a nála szűk másfél évtizeddel ifjabb művészeti író, a The Spectator kritikusa, Martin Gayford jegyez. Hogy A barlangtól a monitorig alcímű munkájuk során miként dolgoztak együtt az önértékelési zavarokkal nehezen vádolható társszerzők, arról (egyelőre) kevés tudható. Valóban sok tíz órákat csevegtek át a művészet évezredeiről meditálva tűpontos évszámokkal, megfigyelésekkel, avagy inkább korábbi művekből, feljegyzésekből, e-mail-váltásokból származó szertelen gondolatokat szerkesztett egybe valamelyikük, esetleg egy háttércsapat, az most már mindegy is. A több mint háromszáz remekbe szabott – a legkülönfélébb korokat, technikákat, nézőpontokat láttató – illusztrációval közreadott kötet saját látásra ösztönző gondolatfutamai ugyanis lenyűgözőek. Használati utasítás helyett tanács: ezt a vaskos könyvet (ha nem is lehetetlen, de) nem érdemes egyben, az elejétől a végéig elolvasni. Böngészni, lapozgatni, cikázni az oldalak között, ahogy egy jó lexikonban, annál inkább. A „szócikkek” persze korántsem teljesek, ám annál érdekesebbek, színesebbek, rácsodálkozásra, töprengésre késztetőek. Tényleg a XV. századi Masaccio és Jan van Eyck volt az első, aki „valódi modellekkel kezdett dolgozni”? Hát akkor kik lehettek az igazi Ádámok? Rembrandt barna tintás vázlatait valóban névtelen kínai nagymesterek ihlették, vagy a hasonlóság véletlen? S mennyire válik majd be vajon Hockney jóslatreménye, hogy a westminsteri apátság egyik ablakára iPaddel tervezett festménye majd tovább fennmarad, mint bármely más képe?
