Beavatási szertartás
Tudom, hogy a tudás hatalom. De amikor egy sötét erdőben kóválygok, és minden zörej, nesz eljut hozzám, inkább megzavarodom. Rémülten irigykedem a süketekre. Lehet, hogy ez a bicebóca felismerés vezeti az élcsapatot: meg akar kímélni engem azoktól a fontos információktól, amiknek birtokában van. Ugyanakkor büszkén értesít arról, hogy a védőoltás tekintetében lakosságarányosan hazánk a második legjobban teljesítő ország az Európai Unióban, ami annak köszönhető, hogy már ötféle oltóanyagot használunk. Állítólag még fel nem használt szérumból is rekorderek vagyunk, de erről nem szól a nekem címzett levél, mint ahogy arról sem, hogy a vírus halálos áldozatait tekintve sajnos szintén. Együtt újra sikerülni fog! – zárul a levél, amely azt is kéri, hogy bátorítsak mindenkit a regisztrálásra. Ám ha valaki még mindig idegenkedne a regisztrálástól, egyetlen keresztkérdésére sem tudok válaszolni. A sajtó pedig zúdítja rám a híreket. Bármelyik vakcina jobb, mint a betegség, bólogatok már én is, öröm látni a rektort, aki az apját oltja a Szputnyikkal, meggyőzésem aktuális adujaként. Csak a szennyvizeink állapotából következtethetünk némileg arra, hogy mi vár ránk. A kormányfő komoran rendelkezik a zárásról, miközben éppen konzultál velünk a nyitás ütemezéséről, pedig ő már – ugye – novemberben látta, hogy nagy baj lesz.