Tilos a ki

Irigykedve akár azon is elgondolkodhatunk, honnan szerzett Kalmár János felmentést a kijárási tilalom alól, vagy a cím rejtve azt is üzeni, hogy ő volt, aki a tilosban (is) járt? Akárhogy is: helyettünk lófrált tavaly november és idén február között éjszakánként az egyébként (állítólag nem is oly) kihalt Budapesten. Turistacsalogató magazinokból és szociofotókból jól ismert helyszíneket keresett fel. Mint írja: befejezett és csonka kapcsolatai, egykorvolt lakásai, kóborlásai környékén járva próbálta megérteni mindazt, ami történik vele és benne. „Magán­ügyéből” – meditatív szobrászművész lévén – közügyet faragott (vésett) a fekete-fehér fotóiból. Noha a fényképezés eddig nem szerepelt kifejezési repertoárján, a kötetbe válogatott száznál több felvételnek két közös vonása bizonyosan van. Az egyik a biztos szemű megkomponáltság, a másik az „embertelenség”, vagyis a maga után mindenütt jelet, nyomot hagyó láthatatlan ember, aki az utcai csendéleteken még véletlenül (netán alkotói figyelmetlenségből) sem tűnik fel egyetlen képen sem, de mindenütt ott van. Ott van a halványan vagy verőfényesen kivilágított szobák mélyébe húzódva, ott a reklámfeliratokban, a terepjárókkal kátyússá tört utakban, a lezárás előtti Lánchíd rozsdáiban, a kukán felejtett sörösdobozban. Az embertelen éjszakák sejtelmes csendéleteiben mindaz jobban, világosabban látszik, amit úgy általában, a normál hétköz- és ünnepnapokon az ember(tömeg) eltakar. A lét átértékelésével, átértelmezésével (ezúttal képekkel) bajmoló szobrász közös könyvtöprengésre hívta író, művészettörténész, fotográfus, zenész vagy éppen humoralista barátait Dragomán Györgytől Presser Gáboron át Sándor Györgyig. A tizenöt gondolatforgató miniesszékommenthez óhatatlanul csatlakozik tizenhatodikként, sok századikként a könyvet lapozgató olvasó.