Elvételiszándék

A rendszerváltás előtt Magyarországon a városi lakások döntő többsége úgynevezett tanácsi bérlakás volt, amelynek kiutalásában – leszámítva a pártállam idején szerzett „mozgalmi érdemeket” – a szociális szempontok voltak az irányadók. A kilencvenes évek eleji tömeges bérlakás-privatizáció után az önkormányzati tulajdonú szociális bérlakások aránya 5 százalék körülire zuhant, amivel uniós összehasonlításban is sereghajtóvá vált, s maradt azóta is az ország. A rendszerváltás éveiben rövid idő alatt csaknem 800 milliárd forint értékű ingatlant árusítottak ki mindössze 137 milliárd forintért, a hétszázezres önkormányzati bérlakásállomány százezresre zsugorodott. Budapesten – ahol korábban a legjelentősebb bérlakásállomány volt – ment végbe a legdrámaibb változás: az összes lakás 61 százalékáról a 4,5 százalékára csökkent a szociális célra használható ingatlanok aránya. Összehasonlításképpen: Amszterdamban 52, Stockholmban 41, Bécsben 39, Berlinben 25 százalékos ez az arány.

A bérlakásállomány jelentős megcsappanása miatt mára több településen megszűnt a „lakáskiutalás” műfaja is: a mintegy 3600 önkormányzat közül mindössze kétszáznál vezetnek lakásigénylési nyilvántartást. Pedig bérlakásokra – nem csak önkormányzatira – egyre nagyobb szükség lenne, hisz a családok jó részének esélye sincs saját tulajdonú otthonra. A magánbérlakások drágák, illetve a tulajdonosok ki sem adják a lakásaikat a hátrányos helyzetű családoknak, részben a nemfizetés kockázata, részben az ingatlan „lelakásának” veszélye miatt. A tömeges lakásépítést ugyanakkor sem a demográfiai helyzet, sem a lakásállomány mennyisége nem indokolja a Habitat for Humanity Magyarország és a Városkutatás Kft. vizsgálatai szerint. A legfőbb probléma ugyanis nem a lakások számával, hanem területi eloszlásával, rossz állapotával és tulajdoni szerkezetével van.