Hagyőzazellenzék…

Először van 2010 óta az ellenzéknek esélye arra, hogy választást nyerjen. Bár messze vagyunk attól, hogy a győzelmet biztosra vehessük, nem kerülhető meg a kérdés: ha győz az ellenzék, mit kezd a választóktól kapott felhatalmazásával? Lesz-e új rendszerváltás?

Az ellenzéki pártok összefogásának ez a kérdés ad értelmet. Egy szokványos kormányváltás nem volna elégséges ok egymástól ennyire távol álló pártok számára, hogy közös jelölteket indítsanak, közös listát állítsanak és közös miniszterelnökjelölt mögé sorakozzanak fel. A DK-tól a Jobbikig terjedő koalíciót csakis az önkényuralmi rendszer elbontásának, a demokratikus jogállam újjáépítésének történelmi léptékű feladata igazolja (lásd Elek István: Az ellenzéki ajánlat 1., hvg360, 2020. október 22.). Minden más cél – a törvényesített lopás felszámolása, a gazdagokat jutalmazó és a szegényeket büntető közpolitikákkal való szakítás, a tönkretett közoktatás és az egészségügy rendbehozása, az önkormányzatok hatásköreinek és anyagi eszközeinek visszaadása, a szervezett környezetpusztítás leállítása, a kiskirályok uralmának felszámolása, érdemi ajánlat a roma magyarok társadalmi integrálódására, a közvagyon és közintézmények fölötti állami, demokratikus kontroll visszaszerzése, visszatérés Európához és így tovább –, egyszóval minden más cél ebben a keretben nyeri el a helyét.

Cikkem a célt adottnak veszi; kérdése a megvalósítás eljárásmódjára vonatkozik. Az úgynevezett alaptörvényt és a sarkalatos törvényeket, melyekkel Orbán bebetonozta egyeduralmát, a hatályos eljárási szabályok csak kétharmados többséggel engedik eltörölni. Ha megvan a kétharmad, a rendszer lebontása e szabályok megsértése nélkül megkezdhető. Ha viszont az új kormány mögötti parlamenti mandátumok száma elmarad a kétharmadtól – márpedig ma ez tűnik valószínűbbnek –, akkor az eljárási szabályok megsértése nélkül nincs rendszerváltás.

Az alkotmányossági kérdés

De hisz az eljárási szabályok megsértésével az új Országgyűlés mindjárt azokat a jogállami normákat is megsértené, melyek uralmát helyre kívánja állítani! Ez pedig a születő demokrácián már keletkezése pillanatában sötét foltot ejtene. Van, aki azt feleli erre: ha ez az ára a jogállamhoz való visszatérésnek, akkor ezt az árat meg kell fizetni (lásd Fleck Zoltán: Kik a jogállam valódi ellenségei?, hvg360, 2020. szeptember 29.). Ám Vörös Imre egykori alkotmánybíró meggyőző érveléssel mutatja ki, hogy ez az ár nem létezik (A jogállami alkotmányosság helyreállítása, civilbazis.hu, 2021. március 28.). A hatályos eljárási szabályoktól való eltérés nem minden esetben jelenti a jogállamiság sérelmét. Ha a „lopakodó államcsínnyel” szétvert jogállam romjain egy önkényuralmi rendszer emelkedik, ha az eljárási megkötések nem a hatalmi önkényt korlátozzák, hanem az önkénnyel szembeni fellépést lehetetlenítik el, akkor a szabálytól való eltérés nem jár a jogállamiság sérelmével.

Részletesebben: az 1989-es alkotmány „a hatalom kizárólagos birtoklására” való puszta törekvést is tilalmazta, hozzátéve, hogy „[a]z ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni” [2. § (3) bekezdés]. Ezt a rendelkezést szemforgató módon átvette az alaptörvény is [At, C/ cikk, (2) bekezdés], melyet aztán telepakoltak a közhatalom kizárólagos birtoklását szavatoló rendelkezésekkel. A „törvényes úton” megszorítás első olvasásra azt sugallja, hogy a NER tartóoszlopai ledönthetők, de csak az alaptörvényben lefektetett eljárási szabályok betartásával – tehát kétharmados többséggel. Ám – folytatja az érvelést Vörös – ha a közhatalom kisajátítása már befejezett tény, akkor „a »törvényes« feltételnek már nincs értelme, hiszen a diktatúrát kreáló és bebiztosító alkotmányellenes törvények betartásával nem lehetne fellépni ellene”.

Ha elfogadjuk, hogy az önkényuralmi rendszer feles törvénnyel is felszámolható, akkor két további kérdéssel kerülünk szembe, és Vörösnek ezekre is van válasza. Egy: hogyan járjon el az Országgyűlés, amikor nekilát az Orbán-rezsim közjogi alapjai felszámolásának? Kettő: mikor tegye ezt? Az első kérdésről dióhéjban összefoglalva a következőket mondja: Az Országgyűlésnek egy semmisségi törvényt kell elfogadnia, mely megállapítja, hogy az önkényuralmi rendszer immár kiépült. Ha pedig ez a helyzet, akkor nemcsak az igaz, hogy az önkényuralmat bebetonozó rendelkezések tartalma ellen mindenki – tehát az új országgyűlési többség is – jogosult és köteles fellépni, hanem igaz az is, hogy az ezeket hatályban tartó eljárási szabályok alkotmányos kötőereje megszűnt. Más szóval a közhatalom kizárólagos birtoklásának megágyazó rendelkezéseket a kétharmadosság „törvényes” feltételének teljesítése nélkül hatályon kívül lehet helyezni. Élve a lehetőséggel, a semmisségi törvénynek rendelkeznie kell az alaptörvény „diktatúrát kreáló és bebiztosító” cikkelyeinek, valamint a hasonló feladatot teljesítő úgynevezett sarkalatos törvényeknek a hatályon kívül helyezéséről. Ugyancsak rendelkeznie kell azoknak a feles törvényeknek a sorsáról, melyeket 2010 és 2022 között, az önkényuralom idején hozott az Országgyűlés: tisztázni kell, hogy melyek vesztik hatályukat, és melyek maradnak – a jogi káosz elkerülése érdekében – legalább ideiglenesen hatályban. A törlések után fennmarad egy átmeneti alkotmány, melynek keretei között a demokratikus jogállam újjáépíthető, és amelyhez a végleges alkotmány megszületéséig igazodni lehet, és fennmarad egy követhető, alkalmazható joganyag. Így értem Vörös válaszát a „hogyan” kérdésére.

A politikai kérdés

Az itt csak vázlatosan visszaadott koncepció lényegével egyetértek. A részleteket illetően nem minden javaslatát osztom, vitatásuk azonban nem erre a cikkre tartozik. Fontosnak tartanám mindjárt hozzátenni, hogy vagy a semmisségi törvény részeként, vagy azt követően indokolt lesz azonnal visszavonni az alaptörvény alapján egyoldalúan megválasztott, illetve kinevezett közjogi tisztségviselők megbízatását: távozniuk kell az Orbánt kiszolgáló alkotmánybíróknak, főügyésznek, ÁSZ-elnöknek, a Médiatanács elnökének és tagjainak, a Kúria elnökének és alelnökének, az Országos Bírósági Hivatal elnökének, a Költségvetési Tanács tagjainak és így tovább. Ennyit tehát a „hogyan” kérdéséről.

Mint említettem, van egy másik kérdés is: „Mikor?” Vörös válasza így szól: az új Országgyűlés első ülésnapján. És valóban: keveset mondtam, ha azt mondom, hogy az önkényuralom alaptörvényével a demokrácia helyreállítására felesküdött új kormánytöbbségnek pokolian nehéz akár csak átmenetileg is együtt élnie. Az Orbán-rezsim úgy van megalkotva, hogy amikor Orbán van kormányon, minden hatalom az ő kezében összpontosuljon, és ha valami baleset folytán el kellene hagynia a karmelita kolostort, akkor is ő maradjon az úr: felülről az Alkotmánybíróság, ügyészség, számvevőszék, Költségvetési Tanács, Médiatanács útján köthesse gúzsba az ellenfelet, kívülről pedig a magánkézbe kiszervezett gazdasági kulcságazatok, kulturális és felsőoktatási intézmények, a KESMA-propagandagépezet révén béníthassa meg.

Ez komoly megfontolás a semmisségi törvény azonnali kibocsátása mellett. Ám a „mikor” kérdését önmagában nem dönti el. Van ugyanis egy súlyos megfontolás, mely a semmisségi törvény azonnali kibocsátása ellen szólhat. A határozatot nem csak meg kell szavazni: érvényre is kell juttatni. El kell érni, hogy az állampolgárok elfogadják, a közhatalmi szervek pedig végrehajtsák a rendelkezéseit. Ehhez nem elég, hogy ne vessen fel alkotmányossági aggályokat, és így jó lelkiismerettel lehessen meghozni. Olyan körülmények között kell megszületnie, amikor nem lehet a siker esélyével fellépni ellene. A „mikor” kérdése nem alkotmányossági, hanem politikai kérdés.

A politikai kérdés súlyát a feles törvénnyel való alkotmánymódosítás rendkívülisége adja. Ez az eljárás külön bejelentés nélkül is kifejezi, hogy az ország alkotmányos törésponthoz érkezett: megszakítja a folytonosságot a 2010–2022 közötti rezsimmel, és új kezdetet nyit. Az ilyen pillanatok egészen egyedülállóak; nem véletlenül hivatkozik Vörös 1944 decemberére, a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés nyilatkozatára, „amellyel kezébe vette a gazdátlanul maradt ország ügyeinek intézését”. Ennyire radikális szakításhoz elsöprő támogatottságra van szükség: a magyar honpolgárok túlnyomó többségének egyetértésére, valamint e többség jelentős részének lelkes – könnyen mozgósítható – helyeslésére egyfelől, másfelől arra, hogy a szakítás ellenfeleit – a közhatalmi tisztséget betöltő Orbán-vazallusoktól az Orbán-oligarchia tagjain át a mezei Orbán-hívekig – elbizonytalanítsa a politikai földindulás. Lehetséges ez? Hiszen a jogi folyamatosság megszakítására éppen azért kerül sor, mert az ellenzéknek – mint azt a mai kilátások alapján feltételeztük – jó esetben szűk, a kétharmadtól messze elmaradó többséget sikerül szereznie a választásokon. A kérdés az tehát, hogy egy szűk többséggel megnyert választás elsöprő támogatást generálhat-e a szakítópróbához.

Nos, ez nem zárható ki eleve, még ha a valószínűsége csekély is. Emlékszünk: amikor a 2019-es önkormányzati választás estéjén Márki-Zay Péter eredményváró gyűlésének résztvevői értesültek róla, hogy a Fidesz a képviselő-testületben is elveszítette a többségét, spontán skandálásba kezdtek: „Felszabadultunk! Felszabadultunk!” Nem kizárt, hogy 2022-ben a mégoly csekély ellenzéki győzelem is elhozza megfélemlített, megalázott, kizsarolt emberek sokasága számára a lelki felszabadulás élményét. Nem kizárt, hogy milliók ébredjenek rá: a Fidesz-uralom nem sorscsapás, ami ellen csak őrültek és erkölcsi megszállottak lázadoznak. Ha így lesz, akkor nem lesz szükség a közvélemény-kutatók vizsgálataira ahhoz, hogy az emberek tudjanak róla, és egymásról is megtudják, hogy tudnak róla. A bőrünkön fogjuk érezni valamennyien: mi is, akik szabadulni akarunk a NER-től, és azok is, akik hisznek a NER-ben, vagy csak a NER-ből élnek. Ez tehát olyasvalami, amiről – ha bekövetkezik – az országnak közös tudása lesz. Nem kizárható, hogy így történjen, azonban előre megjósolni lehetetlenség. A lélektani hatás ennek az ellenkezője is lehet, és ez jelenleg sokkal valószínűbb. A legkevesebb, amit leszögezhetünk, hogy ezzel az eshetőséggel komolyan számolni kell.

A kettőshatalom-dilemma

Nagyon is elképzelhető, hogy a győzelem soványsága nemhogy csüggedt millióknak adná meg a felszabadulás élményét, inkább arról győzi meg a közvéleményt, hogy a siker átmeneti, Orbántól és siserahadától lehetetlen megszabadulni. Ebben az esetben az országnak arról lesz közös tudása, hogy az ellenzék győzelmét a döntő többség ideiglenesnek érzi. A Vezér kontrollja a saját választói tábora, oligarchái, a tulajdonukban lévő média, valamint a hozzá hű közjogi tisztségviselők fölött töretlen marad. A kormányzati szervek vezetőit persze azonnal le lehet cserélni, de az apparátus számottevő része minden valószínűség szerint azzal fog számolni, hogy Orbán rövidesen visszatér a hatalomba. Ezért hozzá, az örökös miniszterelnökhöz igazodik, nem a törvényes kormányhoz. A KESMA-média propagandistái, az Orbán körüli oligarchák, a „közfeladatot ellátó vagyonkezelő alapítványok” kurátorai ugyanígy fognak kalkulálni, és ennek megfelelően teszik a dolgukat.

A semmisségi törvény elfogadása egy csapásra kiprovokálná a végső hatalmi harcot ezzel a hatalmi tömbbel. A Fidesz-frakció az Alkotmánybírósághoz fordulna, a bírák eljárási alkotmányellenesség címén megsemmisítenék az Országgyűlés valamennyi döntését, beleértve a menesztésüket is, és akkor nyitott a kérdés, hogy melyik határozat kerekedik felül, a parlamenti többségé vagy a bírói testületé. A vereségébe belenyugodni képtelen fideszes kemény mag nem Vörös Imrének hinne, hanem az Orbánt kiszolgáló Alkotmánybíróságnak, melytől megkapná az igazolást és a fűtőanyagot az erőszakot sem nélkülöző, folyamatos protestáláshoz. A rendőrök jó esetben tétlenkednének, rossz esetben fraternizálnának a randalírozókkal. Az ügyészség nem járna el a törvénysértések elkövetőivel szemben.

És itt következik az igazi nagy kérdés. Mire lesz képes a demokratikus oldal ezzel a felfordulással szemben? Tud-e a Fidesz tüntetőinél nagyobb tömegeket az utcára vinni és az utcán tartani mindaddig, amíg az Orbán-hívek hada ki nem fárad? Tud-e egységesen fellépni, erőt mutatni? Ez elsősorban azon múlik, hogy a kormány támogatóitól mi várható, mennyire eltökéltek, mennyire mozgósíthatók. Márpedig ha a lélektani áttörés nem következik be, akkor az várható, hogy nem Orbán tábora bizonytalanodik el, hanem a demokráciáé. Ezzel a veszéllyel kell a kormányra került ellenzéknek szembenéznie, ha azt választja, hogy az Országgyűlés első napján kibocsátja semmisségi törvényét.

De ha későbbre halasztja a szakítópróbát, vajon nem ugyanezzel a veszéllyel kerül-e szembe? Ha kísérletet sem tesz az önkényuralmi rendszer közjogi alapjainak eltakarítására, Orbán hadállásai érintetlenül maradnak. Remélhető-e, hogy nem fogja kihasználni őket? Aligha. Kézenfekvőnek tűnik a következtetés: az új kormány tehetetlenül bukdácsolna kudarcról kudarcra, míg Orbán diadalmasan vissza nem tér a hatalomba.

Ezt nevezem kettőshatalom-dilemmának: ha a választás nem hoz lélektani földindulást, akkor a szűk többséggel kormányra kerülő ellenzék csak aközött választhat, hogy érintetlenül hagyja a rezsim közjogi alapjait, és azért bukik el, vagy megkísérli lebontani őket, és ez okozza a vesztét (lásd Révész Sándor: Orbán veszíteni akar, hvg360, 2021. február 23.). Ha pedig így van, akkor jobb, ha az ellenzék nem is nyeri meg a választást, mint ha a kétharmadosnál szűkebb többséggel győzi le a Fideszt.

Cikkem hátralévő részében arra szeretnék rámutatni, hogy ez a konklúzió megalapozatlan. Sokak félelmének ad hangot az április 15-ei HVG-ben megjelent írás (Székely furfang), amikor úgy fogalmaz, hogy ha elmarad az azonnali „jogállami forradalom”, akkor az új kormány „kormányzás helyett legfeljebb biciklisávokat festhet”. Szerintem ez a félelem alaptalan. A kettős hatalom valóban kettős hatalom lesz; a kormány kezében még ebben a helyzetben is számottevő hatalom fog összpontosulni. Szemben az Orbán-kormány kénye-kedvének kiszolgáltatott önkormányzatokkal, a demokratikus kormánynak komoly politikai mozgástere lesz, lesznek hatalmi eszközei, módja lesz magához ragadni a politikai kezdeményezést.

A mozgástérről

Lássuk, mi mindent tehet az új kormánytöbbség! Meghatározhatja az Országgyűlés napirendjét. Leválthat egy sereg fideszes hivatalfőnököt, a NAV elnökétől a kormányhivatalok élére kinevezett kormánybiztosokig. Feloszlathatja a TEK-et, összevonhatja a temérdek titkosszolgálatot és nyomozó hatóságot. Helyreállíthatja a környezetvédelmi államtitkárságot. Leállíthatja a közösségre nézve káros magánépítkezéseket. Törvényt hozhat a települési önkormányzatok hatásköreinek és a hozzájuk rendelt anyagi eszközöknek a visszaadásáról. Az egészségügy rendbetételének első lépései között kivonhatja a kórházakat a rend­őri-katonai irányítás alól, újjáépítheti a tisztiorvosi szolgálatot. Megszüntetheti a Kliket, visszaadhatja az iskolákat az önkormányzatoknak, helyreállíthatja a tanszabadságot, a tankönyvválasztás szabadságát is beleértve. A közmunkaprogramok kiváltása hosszabb távú feladat, de addig is, amíg fennmaradnak, a hozzáférést normatív és számonkérhető szabályokkal biztosíthatja. Igazságosabb adórendszert vezethet be. Eltörölheti a rabszolgatörvényt, megszilárdíthatja a szakszervezeti jogokat.

Visszatérhet a közérdekű adatok nyilvánosságának gyakorlatához, szigorúan eleget téve a kormány tájékoztatási kötelezettségének, ami ebben a pillanatban elsősorban a járványügyi ködösítéssel és hazudozással való szakítást, a valós információk gyors, pontos és megbízható közlését kell hogy jelentse. Feloldhatja temérdek közérdekű irat titkosságát, az ügynökaktáktól a magyar–orosz és a magyar–kínai kormányszerződésekig. Nyilvánosságra hozhatja az OLAF-jelentéseket, köztük az elhíresült Elios-jelentést. Rendezheti Magyarország viszonyát az Európai Unióhoz, véget vethet az orosz, kínai és türk diktátorokkal való költséges és az ország függetlenségét veszélyeztető kacérkodásnak. Csatlakozhat az Európai Ügyészséghez. Felállíthat egy külön korrupcióellenes ügyészséget is. Ez a szervezet kezdetben nem működhetne teljes jogú vádhatóságként, mert a főügyészség hatáskörét csak kétharmados törvény vonhatná el, azonban vizsgálati szervként működni tud, és a kormány súlyt is adhat a vizsgálódásainak: kizárhatja a közbeszerzésből azokat a cégeket, amelyek nem működnek együtt vele, és azokat is, amelyeket elmarasztal. Ha bírósághoz fordulnak, az intézkedés máris elérte a célját. Azt a CÖF-menetet is szívesen megnézném, amelyik Mészáros Lőrinc, Tiborcz István meg a hasonszőrűek zavartalan vagyonosodásáért vonul az utcára. A korrupcióellenes ügyészség jelentései alapján a kormány feljelentések sorát zúdíthatja a főügyészségre, miközben eseti parlamenti bizottság vizsgálhatja, hogy tizenkét év alatt mit tett a most (megint) elé kerülő ügyek felderítéséért Polt és a vezetése alatt működő apparátus.

Ez csak egy véletlenszerű minta a lehetséges lépésekből. A felsorolt intézkedések egy része nem generál összeütközést az Orbán-központú ellenhatalmi hálózattal. Másokat nem lehet meglépni erőpróba kezdeményezése nélkül. Ez azonban nem baj. A demokratikus jogállam helyreállítása és a kettős hatalom felszámolása ugyanannak az éremnek két oldala, Orbán illegitim ellenhatalmával pedig csak politikai harcban lehet végezni. Ha a demokrácia erői nem támadnak, támadni fognak az önkényuralom erői. A kormánytöbbségnek azonban bőven lesznek eszközei, hogy maga válassza meg a terepet, amelyen megküzd Orbán hadaival, és az időpontot, amikor egy-egy ügyben összecsap velük. Ha jól csinálja, Orbánnak kétszer is meg kell gondolnia, hogy csúcsra járassa-e obstrukciós gépezetét. Igen, a Költségvetési Tanács simán megvétózhatja a költségvetést. Ám ez könnyen visszaüthet, ha a megvétózott költségvetés éppen adókönnyítést helyez kilátásba az alacsony jövedelmű sokaknak, és adóemelést a gazdagoknak. És igen, a köztársasági elnök a költségvetés hiányára hivatkozva feloszlathatja az Országgyűlést, és új választást írhat ki. De Orbánnak jól meg kell gondolnia, hogy erre utasítja-e államfőnek beöltöztetett fullajtárját, mert meglehet, csúnyán elbukja a kierőszakolt választást. Nemcsak a kormánynak kell állandóan mérlegelnie, hogy az adott pillanatban meddig menjen el, hanem Orbánnak is. Ha túl messzire megy, adut ad a kormánytöbbség kezébe: agresszivitása ellene fordítható. Ha nem megy elég messzire, akkor adukat hagyhat a kormánytöbbség kezében: óvatossága kihasználható.

Ez egy stratégiai játszma lesz a legitim – választáson, beépített hátrányokat leküzdve elnyert – hatalom és az illegitim – a demokratikus jogállam lerombolása útján szerzett – hatalom között. És ami a fő: nem csak közöttük. A kormánytöbbség tanárok, szülők, helyi közösségek, egészségügyi dolgozók, vállalkozók, munkavállalók, közalkalmazottak sokaságára számíthat, akik az intézkedései nyomán ráéreznek a szabadság ízére, és nem akarják újra elveszíteni azt. Orbánnak nem lesznek ilyen tartalékai, ő csak a már meglévő táborára alapozhat: fanatikus híveire és lekötelezettjeire. Meg a káoszra – azonban, mint említettem, a kormányzás káoszba taszítása kétélű fegyver.

Ahogy mind többen kezdenek öntudatos polgárokként cselekedni, a harc már nemcsak két hatalmi központ között folyik majd, hanem egy erősödő népmozgalom és Orbán privát hatalma között. Nincs előre megírva a sors könyvében, hogy csakis a demokratikus oldal győzhet, de ha az egyenlőtlen választási harcot sikerül megnyernie, akkor a választást követő, kiegyenlítettebb – bár így is pokolian nehéz – politikai küzdelmekbe is eséllyel vághat bele.

Most már kiinduló kérdésünkre is válaszolni tudunk: mikor jön el a semmisségi törvény elfogadásának pillanata? A válasz: akkor, amikor az országnak közös tudása lesz róla, hogy bár a demokratikus oldal a mandátumoknak csak egy szűk többségével rendelkezik, a törvény megszavazásával egy elsöprő erejű népmozgalom akaratát teljesíti be.

Valami az ellenzékről

Sokan tartanak attól, hogy egy ilyen bonyolult stratégiai játszmát a mai ellenzék nem képes sikerrel végigjátszani. Fantáziátlan, tétova, nem tud több lépésben előre gondolkodni, és a demokratikus jogállam melletti elköteleződése is bizonytalan. Nem állítom, hogy a kritika alaptalan volna. 1989-ben azonban azt tapasztaltam, hogy a történelmi pillanat gyarló lényeket is önmaguk fölé emelhet. Akkor az Ellenzéki Kerekasztal felállásával jött el ez a pillanat. Hogy miért éppen ezzel az aktussal? Mert az ellenzék szervezetei ezzel az aktussal hozták abba a helyzetbe magukat, hogy valódi politikai játszmát játszhassanak az állampárttal. A mai ellenzék gyengeségének egyik legfőbb oka, hogy 2010 óta nem volt igazi politikai cselekvési helyzetben. Akkor fog ebbe a helyzetbe kerülni, amikor az előválasztás lezajlott, minden választókerületben meglesz a közös ellenzéki jelölt, együtt lesz a közös ellenzéki lista, és meglesz a közös listavezető, Orbán Viktor kihívója. Ezt követően fog kiderülni, hogy ami 1989-ben sikerült, vagyis a demokratikus oldal felemelkedése a történelmi pillanat követelményeihez, az sikerülni fog-e most is – egy más helyzetben, másfajta kihívással szemközt. ¬

Függelék a semmisségi törvényről – Kis János kiegészítése a hvg.hu oldalán