Fellini – a lélek festője

Meghatározó élményt jelentett Fellini számára a pályaudvarok világa. A bikaborjaktól kezdve számos filmjében megelevenítette a vágányok melletti nyüzsgést. Az Amarcordot kivéve különös módon minden alkotása az utazásról szól, miközben ő maga nem szívesen kelt útra, mert az kizökkentette a nyugalmából. Egy archív interjújában beszél erről Anselma Dell’Olio portréfilmjében, amelyet az olasz maestro születésének 100. évfordulójára készítettek, de a járvány miatt csak most kerül a közönség elé. Ikonikus filmrészletek, korabeli felvételek, forgatási jelenetek révén Fellini eddig kevéssé ismert oldalát ismerjük meg, szoros kapcsolatát a természetfelettivel, a spiritualitással. Hajdani munkatársai, többek között egykori személyi titkára, Fiammetta Profili, valamint barátja, Sergio Zavoli újságíró szavaiból tudjuk meg, hogy szeánszokat tartott, hitt a tarot-kártyának, az okkult tudásnak, a boszorkányságnak, tanulmányozta a rózsakeresztesek filozófiáját. Imádta a rejtélyeket. A megszólaló szakértők, esztéták és pályatársak, mint Damien Chazelle, William Friedkin vagy Terry Gilliam mindezeken nem is csodálkoznak, hiszen a Fellini-filmek jellegzetessége, hogy szürreális álmok a valósággal keverednek, feltűnik bennük a misztika és a pszichoanalízis. Ez utóbbival a jungi nézeteket valló Ernst Bernhard ismertette meg. A spiritualizmus titkaiba pedig Gustavo Rol olasz gondolkodó, festő vezette be. Fellini egyszer beleegyezett, hogy LSD-t adjanak be neki. Kíváncsi volt a hatásra. De, mint mondta, nem érzett semmi különöset, mert művészként a mindennapokban is hasonló érzékletek világában él. Kitér a centenáriumi film a rendezőnek a feleségéhez, Giulietta Masina színésznőhöz, valamint a filmzenéit szerző Nino Rotához fűződő kapcsolatára, és inspirál, hogy nézzük meg újra az emblematikus Fellini-filmeket.