A hatóságok nemtörődömsége, illetve a globális felmelegedés is közrejátszott abban, hogy csak mostanában fedezték fel az első világháború lövészárokcsatáinak két különleges helyszínét.
Képeslap a Winterberg-alagútnál harcoló katonákról. Felrázta a kutatókat
Gleccserkatonák
Egészen más miatt maradt mostanáig érintetlen egy másik világháborús helyszín. Az Alpokban a hó és a jég konzerválta azokat a katonai bázisokat, ahol egykor az olaszok és a Monarchia bakái néztek farkasszemet egymással háromezer méter feletti magasságokban. A globális felmelegedés miatt olvadozó gleccserek fogságából évek óta szabadulnak ki hol fegyverek, hol a harcokban elesettek maradványai, ám néhány hete az osztrák–magyar hadsereg egyik sziklába vájt barakkját mutatták be történészek. A Dél-Tirol nyugati csücskében, a svájci–olasz határ mellett található Monte Scorluzzón megbúvó egykori körletben csak tárgyi emlékeket találtak – nyilatkozta Stefano Morosini olasz történész –, de így is nagyon érdekes volt ezek alapján rekonstruálni a katonák hétköznapjait: mit ettek, hogyan pihentek, miként védekeztek az extrém hideg ellen, mitől szenvedtek leginkább.
Ez utóbbi azért is fontos szempont, mert történészek szerint az első világháború egyetlen frontján sem volt olyan kemény a bakaélet, mint az Alpokban. Az úgynevezett fehér háború helyszínein a hőmérő higanyszála gyakran süllyedt hetekre mínusz 20 fok alá, és a katonák életét az ellenséges tüzérségi tűz vagy a felrobbanó gránátoktól szétrepülő sziklaszilánkok mellett a földcsuszamlások, lavinák is állandóan veszélyeztették.
A csapatok számára kínkeserves feladat volt a kemény dolomitba vagy a jégbe vájni a védelmet nyújtó alagútrendszereket, illetve az ellenség irányába az aknajáratokat. A felszerelést és a lövegeket fel kellett juttatniuk a több ezer méteres magasságokba, az első vonalak és a barakkok között pedig sokszor 400 és 500 méteres szintkülönbséget kellett minden alkalommal leküzdeniük. Mint Morosini fogalmaz: „az igazi ellenség a természet volt”, és az Alpok frontszakaszain elesett 150 ezer ember nagyjából harmada vesztette csak a harcokban életét, a többiek végzetét az időjárás, a lavinák, a fagyások és a betegségek okozták.
A harcok arrafelé sem voltak kevésbé elkeseredettek: a legmagasabb csúcs, a 3684 méteres San Matteo például a világháború végére hat méterrel lett alacsonyabb a heves ágyúzások következtében. Az 1918. szeptemberi San Matteó-i csatát a világtörténelem legmagasabban megvívott ütközeteként tartották számon, amíg 81 évvel később az India és Pakisztán közti Kargil-háború el nem hódította ezt a címet.
A most feltárt Monte Scorluzzó-i osztrák–magyar barakkból 1918. november elején távozott az utolsó katona, ám a jég fogságába esett harcállások emléke megmaradt. Évtizedeken át jártak fel a hegyekbe a szegényebb helyiek, hogy a lőszerekből életveszélyes körülmények között kiguberálják a jól értékesíthető fémeket. Az utóbbi évtizedekben a globális felmelegedés segíti a történészeket: az olasz Dolomitok olvadozó gleccsereiben ez idáig – számtalan tárgyi emlék mellett – több mint nyolcvan, különböző nemzetiségű katona maradványaira leltek a turisták vagy a hegyimentők.¬
