Doktor Georg von Lukács 1917. november 7-én széfet bérelt a Deutsche Bank heidelbergi fiókjában, s elhelyezett ott egy szürke fabőröndöt. A koffertulajdonos 1930-ig rendesen fizette ugyan a trezor bérleti díját, utána azonban négy évtizedre eltűnt a bank látóteréből. 1972 elején a pénzintézet egyik munkatársának kezébe került egy Nyugat-Németországban frissen megjelent életrajz, melyet Fritz Raddatz írt az előző évben elhunyt „nemzetközi hírű magyar filozófusról”, Lukács Györgyről. S mert ismerősnek tűnt neki a név német változata, a banki iratokban utánanézve már igen hamar sikerült kideríteni, kié is volt a kéziratokkal, levelekkel telitömött bőrönd, amely végül Lukács Budapesten élő örökösénél, Jánossy Ferencnél kötött ki. Ő döntött úgy, hogy nevelőapja ifjúkori levelezését (mintegy másfél ezer neki küldött levelet és ötszáz, általa írt fogalmazványt), valamint egy még publikálatlan filozófiai szöveg vaskos kéziratát két „Lukács-iskolás”, Fekete Éva és Karádi Éva nézze át s dolgozza fel.
A filozófiatörténész és szerkesztő páros munkálkodásának köszönhetően a több mint fél évszázadon át lappangó iratanyagból a következő – Lukács utóéletére is jellemző, meghökkentő fordulatokban gazdag – években három könyv is készült. Megjelent a többek által Lukács fő művének tekintett A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika című kötet, aztán pedig a filozófus levelezését és dokumentumait, valamint fényképeit közreadó két forráskiadvány. S a Magvető Kiadó akkori igazgatója, a szocialista kultúrpolitika démoni figurája, Kardos György egy negyedik könyvre, egy átfogó Lukács-életrajzra is szerződést kötött akkori beosztottjával, Fekete Évával. A bőröndből előkerült „vadonatúj” dokumentációra támaszkodó biográfiát Fekete Éva meghökkentően rövid idő alatt megírta. A kiadói és külső lektorok által is jóváhagyott nyomdakész kézirat 1974 végén került a megrendelő íróasztalára – s onnan a fiókjába. A kínos kérdések elől mindig a megközelíthetetlenség pózába merevedő Kardos egyetlen szót sem vesztegetett az elfektetett kéziratra.
Pedig ha a biográfia az 1970-es évek közepén megjelenik, alighanem szenzációszámba ment volna, hisz „teli volt akkor még ismeretlen adatokkal, publikálatlan dokumentumokkal” – indokolta feltételezését Kőszeg Ferenc a nyomdából minap kikerült, Késleltetett életrajz alcímű kötet „családi előhangjában”. A demokratikus ellenzék egyik kulcsfigurája, az 1997-ben elhuny szerző, Fekete Éva férje – s nem mellesleg a Beszélő című, majd’ évtizeden át szamizdat lapnál szerkesztő- és küzdőtársa – részletekbe menően eleveníti fel a négy és fél évtizedes szunnyadás után megjelentetett szöveg hányattatásait. Amely szenzációs voltából vesztve, „a múló idő dacára is érvényes és jelentős mű” – teszi hozzá a másik előszóíró, Kardos András filozófus, az Orbán-éra alatt felszámolt Lukács Archívum tudományos munkatársa, s a Kalligram Kiadónál végre nyomdafestékhez jutó opus egyik szerkesztője.
A heidelbergi dokumentumok alapján a fiatal, a marxista fordulata előtti Lukácsot felfedező és ezért a bonyolult, ellentmondásokkal teli egész életművet először – és máig egyedüliként – megrajzoló biográfia sajátos hozadéka az is, hogy nemcsak a filozófus gondolkodói nagysága (köz)érthető meg általa, de Fekete írása nyomán az olvasóhoz közelebb kerülnek a XX. század azon politikai és magánéleti dilemmái, választási kényszerei, melyekkel főhőse is birkózott, hol sikerrel, hol sikertelenül. Fekete érzékeny, mondhatni női tollal meséli el Lukács szerelmi kapcsolatait, a tragikus sorsú Seidler Irmához, illetve a későbbi feleségéhez, Bortstieber Gertrudhoz fűződő viszonyát. És válasz lelhető arra is, hogy az igaz „kommunistaságához”, s az erkölcsiséghez pártonkívüliként, majd a pártba „visszazárva” is egyaránt ragaszkodó Lukácsot miért nem lehetett – ahogy nem lehet ma sem – „se kiköpni, se lenyelni”.
