Vendégségben
Bajor Gizinél

Kortársai nem fukarkodtak a szuperlatívuszokkal: „a nemzet heroinája”, „a színjátszás évezredes misztériumának megtestesítője”, „Júliában felülmúlhatatlan” (bár ez a Júlia nem a Shakespeare-hős, hanem a Herczeg Ferenc képzelte Szendrey Júlia), s mi több, az 1930-as években az akkor már és még a Blaha Lujza téren álló Nemzeti Színházat többnyire nem nemzetinek, hanem Bajor Gizi színházaként emlegették. Évtizedeken és rendszereken átívelő kultusza máig töretlen, amiben alighanem nagy szerepet játszik fordulatos életének és rejtélyes halálának a legendákon átlépő igényes feldolgozottsága. A nevét viselő színháztörténeti múzeum állandó kiállításának minap megjelent régi-új katalógusa pazar és látványos összefoglaló „a XX. század Dérynéjéről”. Az adatgazdag kiadvány szerkesztője és egyik tanulmányírója a múzeum tudományos munkatársa, Gajdó Tamás rövid, személyes hangú előszavában megvallja, hogy a szerzők közül már senki nem ismerte személyesen Bajort, ám „szinte mindegyikük minden napját” vele tölti. A vállalt elfogultság azonban csak a köteten átsütő szeretetben nyilvánul meg, a szakmai tárgyilagosságon fikarcnyi csorba nem esik. A nagy alakításokról készült számtalan fotó, jelmezrajz, karikatúra, becses kézirat, a magánélet színtereit adó lakás- és villaenteriőrök pedig minduntalan belefeledkeztetik az olvasót az utókor számára teljességében megismerhetetlen és titkokkal teli Bajor-csodába. Merthogy a színésznők színésznője hiába mozdult meg néhány némafilmben, és szólalt meg pár hangosfilmben, ahhoz változatlanul az olvasó fantáziájára van szükség, hogy legalább megsejtse, miként és hogyan nyűgözte le (a kötetben precízen összesített) kétszáznál több színpadi szerepében, mondjuk Ziliaként, Nóraként, avagy búcsúzó Lady Milfordként a publikumot.