Aligha gondolta volna a brit kormány, hogy érvei a skót függetlenségi törekvések letörésére egyszer még a visszájára fordulnak. A több mint három évszázadra visszatekintő skót–angol unió megszűnésével fenyegető 2014-es népszavazáson az akkor David Cameron kormányfő vezette brit konzervatív kormány főleg az uniós tagsággal próbálta a skótokat meggyőzni, hogy maradjanak az Egyesült Királyságban. Akkor még szó sem volt arról, hogy Cameron az EU-hoz tartozás kérdését egyszer referendumra bocsátja, az viszont egyértelműnek látszott, hogy ha a skótok az önálló államiságra szavaznak, azzal egyszersmind az európai integrációból is kiírják magukat.
Végül meggyőző fölénnyel – 55:44 arányban – leszavazták a függetlenséget. Így aztán a két évvel későbbi Brexit-népszavazáson hideg zuhanyként érte őket, hogy az EU-nak mégiscsak búcsút kell inteniük. Cameron maga is meglepődött, hogy a britek többsége, 52:48 arányban a szakításra voksolt. A skótokat szinte sokkolta az eredmény, és különösen az a tény, hogy hiába szavaztak nagy többséggel – 62 százalék 38 százalék ellenében – a bennmaradásra, a Brexit rájuk is ugyanúgy vonatkozott, mint az Egyesült Királyság többi részére, Angliára, Észak-Írországra és Walesre.
A 2014-es függetlenségi népszavazást a brit kormánynál kijáró Skót Nemzeti Párt (SNP), élén az első miniszteri posztot betöltő Nicola Sturgeonnal máig képtelen beletörődni a Brexitbe, és azóta is minden követ megmozgat, hogy újabb referendumot rendezhessen az országrész önállóságáról. Legfőbb érve éppen az, hogy Skócia nem akart kilépni az EU-ból, a Brexit kényszerítette rá, és független államként ismét felvételt nyerhetne az európai integrációba. Az esély a második népszavazásra azonban a jelenlegi helyzetben csekély. Kiírásához ugyanis elengedhetetlen a brit kormány és a londoni parlament beleegyezése. Csakhogy míg Cameron hajlandó volt erre, párttársa, a 2019-től kormányzó Boris Johnson hallani sem akar róla, hiába támogatná az újabb skót népszavazást egy minapi közvélemény-kutatás szerint a megkérdezett britek többsége. Johnson előszeretettel hivatkozik arra, amit Cameron 2014-ben mondott: a népszavazás egy generációra eldönti Skócia sorsát, ezért sem ismételhető meg ilyen rövid időn belül.
Sturgeon azonban hajthatatlan, a május eleji skót parlamenti választási kampányának is fő eleme volt az újabb referendum. Közölte: pártja többségbe kerülése esetén, ha kell, elmegy a falig, s a brit kormány és a londoni parlament – amelyben egyébként az SNP 48 képviselővel jelen van – megkerülésével is, de megtartják a referendumot. Az SNP győzött ugyan – negyedik egymást követő alkalommal kapta a legtöbb szavazatot –, egyedüli többséget azonban nem szerzett, és a szintén EU-párti zöldekkel alkot koalíciót. Lehetőségként felmerült, hogy a jelenleg függetlenségpárti többségű skót parlament rendezhetne nem kötelező érvényű referendumot, amelynek eredményét – ha az Egyesült Királyságból való kiszakadás győzelmét mutatja – nehéz lenne a brit kormánynak elutasítania. Ahogy az a Brexit-népszavazással is történt, hiszen az is elvben csak „tájékoztató” jellegű volt, ám mégis végrehajtották, és az Egyesült Királyság 2021. január elsejével ténylegesen kilépett az EU-ból.
Sturgeonnek figyelembe kell azonban vennie, hogy bármennyire sajnálják is a skótok az EU-tagságot, egy esetleges második függetlenségi népszavazás kimenetele még mindig nem egyértelmű, a közvélemény-kutatásokban az önállóságpártiak csak hajszálnyi többségben vannak. Márpedig még mindig sokan tartanak a gazdasági bizonytalanságtól, hogyan áll meg a saját lábán az ötmilliós Skócia, ha nem érkezik a brit apanázs. Hogyan menedzseli a vagyonfelosztással együtt rá jutó hatalmas költségvetési hiányt és államadósságot, nem is szólva a kereskedelemről, ahol a britekkel folyik a forgalom közel 60 százaléka, az EU-val pedig alig 15 százaléka. A gazdasági önállóság alapját jelentő északi-tengeri olajkincs pedig aligha jelent kiutat, hiszen az olajárak a 2014-beli szintnél jóval alacsonyabbak – és a szénhidrogénvagyonra London is igényt tart. ¬ TÁLAS ANDREA
