Rendetvágnak
Egy év alatt hétszázezer hektárra, hárommegyényi agrárterületre akarja rátenni a kezét Orbán Viktor barátja. Beigazolódni látszik a félelem, hogy a gazdák együttműködésének, integrációjának erőltetésével a nagyurak maguk között osztják fel az országot.
A verseny nem pálya
H. Szabó Sándor
Integrálószemélyiségek
Mészáros és Orbán. Nemzeti eszközkezelő
Aki fideszesként nem ért egyet a Fidesszel, az egyenesen kútmérgező. Orbán Viktor legalábbis annak nevezte majd tíz évvel ezelőtt Ángyán Józsefet, az akkor még államtitkári székben ülő professzort, mondván: hátba támadta saját pártját. Ángyán ugyanis, aki 2010 előtt még rendületlenül a Fidesznek kampányolt a vidék meghódításáért, ellenezte, hogy az alaptörvénybe a mezőgazdaság integrált termelésszervezését írják be mint sarkalatos jogintézményt, ahelyett, hogy a családi gazdaságok, valamint a hangsúlyozottan önkéntes szövetkezetek megszervezése lenne az agrárgazdaság fundamentuma. Ángyán szemét az állami földpályázatok kiírása nyitotta fel: a kormány a földeladásokkal birtokkoncentrációt idézett elő, hogy aztán a nagy, tőkeerős cégek alá rendezhesse a gazdákat, ami a professzor szerint a termelők kifosztásával jár.
Ángyán úgy érzi, őt is megtévesztették, mint ahogy a kormány a vidéken élők százezreit – és a velük még 2006-ban választási szövetséget kötő gazdaszövetség, a MAGOSZ tagságát – is megvezette. A Fidesz a 2005-ös traktoros tüntetés után édesgette magához a feltüzelt gazdákat, és a vele választási szövetségre lépő MAGOSZ vidéken már a 2006-os önkormányzati választáson sikerre vitte a narancsosokat. 2010 óta pedig lényegében a kormányzó párt egyik fő bázisát adják, holott az ígéretekből alig lett valami, a családi gazdaságok nem jutottak kiemelt szerephez. Szimbolikus volt, ahogy 2020 januárjában a Vigadóban gazdabált tartottak az ország mezőgazdasági vállalkozói számára, de a patinás épületbe csak az agrártársadalom szűk felső rétege jutott be, miközben a kapu előtt ott árválkodott egy darab traktor a Kossuth téri tüntetések emlékére. Sokan ma is dühösek a korábban 80–20 százalékos aránnyal kampányoló politikusokra, ugyanis azzal reklámozták a Földet a gazdáknak programot, hogy nagyobbrészt a kistermelők kezébe kerül a dobra vert mintegy kétszázezer hektár. A 80–20 százalékos arány teljesült, csak éppen fordítva: az eleve módosabb farmerek jutottak újabb birtokhoz. A földvásárláshoz ugyanis pénz kellett, még akkor is, ha igen kedvezményes hitelekkel élhettek a licitálók. És pénz kell az uniós forrásokból finanszírozott fejlesztésekhez is, hiszen azoknak többnyire a felét állja Brüsszel. Így nincs is semmi különös abban, ha irdatlanul szétnyílt az olló az agrártársadalmon belül. Ennek következményeként a gazdák harmada el is tűnt, csaknem 120 ezerrel kevesebben vannak, mint 10 évvel ezelőtt. Most a megmaradóknak jelenthet alternatívát az integrátorral szerződni, ám ha ez erőltetett, akkor keserű marad a szájíz.
Az alkotmányozás óta eltelt tíz év, mégsem született meg a kétharmados integrációs törvény, akkora volt az ellenállás vele szemben. Piaci alapon persze kialakultak kisebb-nagyobb együttműködések, hiszen helyi szinten már 5–10 ezer hektár is hoz annyi termést, hogy érdemes legyen összefogni a környéken gazdálkodók tevékenységét. Ha alulról szerveződik egy integráció vagy termelési és értékesítési szövetkezet, akkor az abban részt vevő gazdák – miután nagyobb tételben vásárolnak – kedvezményeket kapnak például a vetőmag- vagy műtrágyagyártótól. Előre meghatározott, egyenletes minőségű árujukat pedig előnyösebben vásárolja fel például egy olaszországi malom. Ilyen esetben az integrátor 3–5 százalékos jutalékot kap az akár 20–30 százalékos árelőny megalapozásáért, a kisebb termelőknek pedig nem kell bajlódniuk a vásárlással, értékesítéssel, szaktanácsadók felhajtásával. A közösen elért hasznot rendszerint területarányosan visszaosztják az integráció tagjainak. Az együttműködést a személyes kapcsolatok és a bizalom tartják össze. És persze eddig is léteztek nagy integrátorok, de azok nem egy év alatt nőttek ki a semmiből, hanem negyedszázados vagy még annál is régebbre visszamenő múltjuk van. Közülük is a legtekintélyesebb Csányi Sándoré. A Bige Lászlótól megszerzett, immár a Bonafarm-csoporthoz kötődő KITE Zrt. forgalma 2020-ban a 320 milliárd forintot is túlszárnyalta, amin bő ötmilliárdos profitot ért el. A másik nagy játékos a cseh miniszterelnök, Andrej Babis érdekeltsége, az IKR Agrár Kft. Ez tavaly 124 milliárdos árbevétel mellett 361 milliós nyereséggel zárt. A hatodik leggazdagabb magyar, a vesztegetés vádjával partvonalra szorított Bige László műtrágyagyára, a Nitrogénművek cégcsoportja 2020-ban 94 milliárdos forgalmat bonyolított le, és bő hárommilliárd forintos adózott eredményt könyvelt el, bár a Bige-csoport nem teljes körű integrációs szerepet tölt be.
Ángyán elképzelését a családi gazdaságokról sokan csak romantikus vágyként említik, de a professzor sorolja a HVG-nek a nyugati és kelet-közép-európai példákat. Franciaországban, Lengyelországban is farmokon gazdálkodnak, Ausztriában a legnagyobb birtok, egy 2000 hektáros terület egy nemesi származású gazdálkodóé. Az alulról jövő szövetkezés többfelé meghonosodott, az osztrákok és a lengyelek is hatékonyabban gazdálkodnak. A szomszédságunkban sehol sem integrátorokat jelölnek ki, hanem a gazdák önkéntes szövetkezeteket hoznak létre, így a teljes haszon a tagokhoz csurog vissza. A professzor szerint a családi gazdaságok összefogással versenyképesek, ez működik Európában is, ahol nem termelő-, hanem feldolgozó és értékesítő szövetkezeteket alakítanak. Ausztriában az egy hektárra eső megtermelt jövedelem 2500, Lengyelországban 1700 euró felett van, míg Magyarországon 1500 euró. Ángyán József ma is meg van arról győződve, hogy a birtokkoncentráció nem az egyedüli üdvözítő út, ahogy ezt azok próbálják beállítani, akiknek a kezében máris több tízezer hektár földbirtok összpontosul.
