Szigorúanellenőrzöttmagyarok
„Minden esemény kétszer ismétlődik meg a történelem színpadán, ami először tragédia, az másodszor bohózat” – hangzik Marx híres axiómája, de vajon mit mondana most, amikor harmadszor tér vissza a Watergate-ügy a magyar történelemben, az országot olyan klubba sorolva, ahol Togo, és Azerbajdzsán van? Az 1990. januári Dunagate-ügy úgy kezdődött, hogy többek között épp a Fidesz tett feljelentést, mert a titkosszolgálat megfigyelte az ellenzéki szervezeteket. Nem ez a botrány söpörte el a régi rendet, de világossá tette, hogy a hatalom egyetlen barátságos gesztusának sem szabad bedőlni, mert ugyanazok a diktatórikus mechanizmusok vezérlik, mint korábban. (Ezekbe vezet be részletesebben Szellem rovatunknak a Történelmi Igazságtétel Bizottság születését bemutató cikke.) Komédiaként pedig az első Orbán-kabinet idején tért vissza, amikor a miniszterelnök a Horn-kormányt vádolta, hogy a fideszes vezetőket titkos eszközökkel megfigyelték. Amiről kiderült, se megfigyelés, se titkos nem volt. Ezt a történetet is felidézi címlapsztorink, miközben a harmadik, és úgy tűnik, a legsúlyosabb magyar Watergate-ügyről összefoglalja a tudásunkat. Ha bebizonyosodik, hogy Orbánék megbízásból használták az elvileg csak kormányok és állami szervek számára hozzáférhető izraeli kémszoftvert ellenzéki politikusok, újságírók, ügyvédek lehallgatására, az valóban a Nixon bukását okozó amerikai Watergate-ügyhöz lehet hasonló. Persze Magyarországon nem szakadnak át olyan gyorsan és látványosan a zsilipek a hazugságtengertől, mint a Rajna-vidéken az esőzések után. Utóbbi messze vezető okairól Világ rovatunkban olvashatnak.
