Új városok: nyolc év szünet, két új cím

A csúcstermékeny 1989-es évben 41 új magyar várost avattak, így a rendszerváltás első esztendejében már 164 település polgármesteri hivatalán állhatott a „városháza” tábla. 1990 óta ez a szám megduplázódott: jelenleg 348 városi jogállású település van az országban. Hétszer több, mint a múlt század negyvenes éveinek derekán (1944-ben például 51), és közel ötször annyi, mint a hetvenes évek elején (1971-ben 76) volt. A cím kiüresedését megakadályozandó egy 2015-ös jogszabály-módosítás törte meg a szaporodási hevületet, számszerűsített infrastrukturális (a közművekre, az utakra vonatkozó) mutatókhoz kötve a várossá nyilvánítás kívánalmait. Az intézményeket illetően az „átlagos városi fejlettségi szintet” mutatja egyebek közt, hogy a településen működik alap- és középfokú oktatási intézmény, van rendőrőrs, tűzoltóság, tanuszoda vagy sportcsarnok, és legalább az alapszintű egészségügyi ellátás elérhető. A szakbizottság „különösen azt a községet” javasolja a kormánynak – majd pedig a kormány az államfőnek – a városi cím elnyerésére, amelynek a lakossága meghaladja a 10 ezer főt. A „különösen” persze nem jelenti azt, hogy „kizárólag”. A szeptember elsejével városi rangra emelkedett szabolcsi Nyírbogát a maga bő 3 ezres lélekszámával akkor sem nevezhető családiasnak, ha húsz éve ugyanannak a pedagógus–orvos házaspárnak az egyik vagy másik tagja irányítja. További 35 (kis)városunk népessége el sem éri a 3 ezret. A másik idei „újszülött”, a Pest megyei ráckevei járásban fekvő Kiskunlacháza rangjának pedig akár szöveges indoklása is lehet, hogy Petőfi Sándor 1844 júniusában Lacházán írta „Árvalyányhaj a süvegem bokrétája” kezdetű költeményét. ¬