Eörsi László: „Irgalomnak helye nincs”

Az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett résztvevői alcímű kötet szerzője, Eörsi László azzal már aligha vált ki nagyságrendi vitát, hogy teljességre törő lexikonjában 254 életrajzot ad közre. Több évtizedes kutatására alapozva a történész összegzése szerint 1956 decembere és 1961 decembere között 226 „ellenforradalmárt” akasztottak fel, négy esetben azért maradt el a végrehajtás, mert a halálraítéltek elhunytak a börtönben. További 24 főt a távollétükben ítéltek jogerősen halálra, ezen verdiktek nyomán került disszidensek életrajza is a kötet függelékébe. Az egyszerzős lexikon közreadását páratlan forrásfeltárás előzte meg. Ma aligha akad Eörsinek olyan kollégája, aki hozzá hasonlóan végig­olvasta, kijegyzetelte volna az ország levéltáraiba szétszóródott iratanyagot. A közreadott – dokumentumokkal, fényképekkel illusztrált – hiánypótló szócikkek rezüméje viszont minden bizonnyal újra vitákat provokál. Eörsi ugyanis több, nemcsak a politikai közfelfogásban, de némely történész berkekben is elfogadott mítoszt kezd ki sarkos megállapításaival. Leszögezi például, hogy a megtorlás kivégzettjei nem feltétlenül voltak mártírok vagy hősök: „34 fő tettei sokkal inkább rontottak 1956 presztízsén, mintsem javítottak volna”, ezért száműzte a kötet alcíméből e közkeletű jelzőket. Ennél is „szentségtörőbb” az az állítása, hogy a forradalom utáni megtorló perek döntő többsége már csak azért sem nevezhető koncepciósnak, mert a politikai rendőrség – az ÁVH-előd eljárásával szakítva – a valóban megtörténtek feltárására törekedett. Koncepciós a Kádár-rendszer történelmi felfogása volt, az, ahogy a forradalmi cselekedeteket kriminalizálta.