Négy év késéssel, a cenzúra árnyékában nyílt meg Hongkongban a világ egyik legnagyobb kortárs művészeti múzeuma, amelynek alapításáról 14 éve, a maihoz képest lényegesen lazább kínai függelmi viszony idején döntöttek.
A hongkongi múzeum épülete. Mértani formák
AFP / Cyril Delettre
Közraktár
Ossip van Duivenbode / Depot Boijmans Van Beuningen
Amikor Winy Maas építész véletlenül letett egy teáscsészét a rotterdami Múzeumpark modelljére, és a csésze falán meglátta a teáskanna tükörképét, akkor dőlt el, milyen lesz a világ egyik legkülönlegesebb múzeumának épülete. A Depot, azaz raktár, vagy más néven de pot, azaz virágcserép falait kívülről csupa tükröző üveg borítja, és a kaspó formájú épület teteje valóban zöldell: fiatal nyírfák nyújtózkodnak a tetőteraszon. A nagy „csésze” domború alja a járókelőket tükrözi, az oldalfalak a teljes belvárost.
A múzeum november elején nyílt meg, de a kész épület hónapok óta vonzza a szelfizőket. A belbecs azonban legalább akkora különlegesség, mint a külcsín. Ez a világ első olyan múzeuma, amely teljes gyűjteményét megnyitja a látogatók előtt. Laikus nyilván nem gondolna rá, de a megnyitó kapcsán minduntalan emlegették, hogy a múzeumok kincseinek több mint 90 százaléka általában a raktárakba van zárva.
Az új holland depó viszont maradéktalanul nyilvános. A több mint másfél évtizedig érlelt rotterdami ötlet ragadós: a londoni Victoria and Albert Museum már nagyban tervezi a saját látogatható raktárát – a Storehouse a múzeumtól távol, a 2012-es londoni olimpia egyik színhelyén, az Erzsébet Királynő Olimpiai Parkban épül. A rotterdami múzeumigazgató fogadott már érdeklődő dél-koreai, norvég, szingapúri, katari kollégákat is.
A különlegességet a kényszer szülte. A két alapítója nevét összevontan viselő Museum Boijmans Van Beuningen a leglátogatottabb holland gyűjtemény. 1849-ben nyílt meg, mai épülete 1935 óta szolgál. Miután a közelében mélygarázs épült, a talajvíz a hat méterrel a tengerszint alatt fekvő pinceraktárak felé keresett utat, a műkincsek kis híján eláztak, ezért oda szállították őket, ahol éppen helyet találtak. Sürgősen új raktárra lett szükség, és bátran úgy döntöttek, hogy nem valahol a város szélén építenek mindennapos tárolót, hanem a múzeum szomszédságában, a belvárosban. Erre kapott megbízást Winy Maas építészirodája, a rotterdami MVDRV.
A kis híján 40 méter magas épületben a 151 ezer műtárgyat nem annyira időrend vagy országok szerint csoportosították a 15 ezer négyzetméteren, inkább aszerint, hogy az ötféle klimatizált zóna közül melyikben érzik magukat a legjobban. A tárolás alapjában raktárszerűen történik: a képek a szokásos kihúzható rácsokon lógnak, más darabok elgördíthető polcokon vagy üveg mögött várakoznak.
A sok ezer tárgy persze nem tekinthető meg egy szuszra: a látogatók csak védőköpenyben, egy tárlatvezető és egy biztonsági ember kíséretében, kis csoportokban nézelődhetnek a Bruegelek, Van Goghok, Magritte-ek és Dalík között. Nyilvánosan, üvegablakok mögött folyik a munka a restauráló-műhelyekben és a műtermekben is.
A Depot szerényen pár méterrel alacsonyabb, mint az anyamúzeum. A Boijmans most zárva is van, hiszen az elárasztott pince (és az egész épület) felújításra szorul. De a Depot nem fogja pótolni a háromezer műtárgy bemutatására alkalmas anyamúzeumot; azt 2028-ban újra megnyitják. A Depot addig is évi 150–250 ezer látogatóra számít. És annyiban a vízre is, hogy a műtárgyakat legalább hat méterrel a talajszint fölött tárolják.¬Bedő Iván
