A Taj felé vezető úton, 1952, a Várfok Galéria jóvoltából
Sokáig „csak” Picasso múzsájaként tartották számon, és komoly csatákat kellett megvívnia, míg alanyi jogon is fejezetet kapott a XX. századi képzőművészet történetében a 100. születésnapját ünneplő Francois Gilot. Pedig kapcsolatuk boldog éveiben is igyekezett tudatosan kivonni magát Picasso befolyása alól, fiatalkori művein inkább Braque és Matisse hatása érződik. Pályájának több magyar vonatkozású kapcsolódási pontja is van: életre szóló, munkásságára is ható barátság fűzte a Franciaországban élt jeles festőhöz, Rozsda Endréhez; az ő közvetítésével került kapcsolatba a Várfok Galériával is, amely immár több mint két évtizede képviseli Európában. A galéria most méltó kiállítással köszönti sztárművészét, a viszonylag szűk térben is helyet találva, hogy szinte retrospektív jelleggel villantsa fel életműve legfontosabb fejezeteit. A bejáratnál Robert Capa Gilot-ról és Picassóról készített fotója fogadja a látogatókat, akik az 1930-as évek végétől követhetik nyomon a művész pályáját. A festmények hazai magángyűjteményekből kerültek a tárlatra, a számos műfajt megjelenítő grafikai anyag nagy része viszont egyenesen a művész New York-i műterméből érkezett, és most válik először hozzáférhetővé a gyűjtők számára. Ízelítőt ad a tárlat Gilot specialitásából, a lebegő festményekből is; ezek a monumentális, keret nélküli, szabadon függő, kétoldalú alkotások olajképeinek formalizmusához képest ösztönszerűbb világba kalauzolnak. A galéria project roomjában kamarakiállítás mutatja be Gilot és Rozsda Endre kapcsolatát, igyekezve megszólaltatni azt a kifinomult nyelvet, amit a két művész egymás között beszélt.
