Szakonyi Károly

Portré

2022. január 6.

Reviczky Zsolt

Szakonyi Károly

író, dramaturg

„Gyurkovics Tibor mondta rólam: Semmit nem akart az élettől, és mindent megkapott” – ad ízelítőt a személyiségéből a Németh Károly néven született, 90 évesen is aktív író. Sopron megyéből származó apja a Dob utcában vitte a Németh vendéglőt, a mama pedig nevelte az öt gyereket. Károly a nagyanyja szülőfaluja, Szakony után választotta magának a családnevét. A Madách Imre Gimnázium után nem lett orvos, ahogy apja szerette volna, inkább a Színművészeti Főiskola színész szakára felvételizett. „Foglalkozzon inkább írással” – ajánlotta neki a színész Ladányi Ferenc, miután meghallgatta egyik novelláját is. „Kalandnak sem lett volna rossz” – magyarázza jelentkezését a Repülőtiszti Főiskolára. Kérelmét elutasították, viszont behívták katonai szolgálatra. Leszerelés után „hol tisztviselő voltam, hol munkás, az előbbit untam.” 1958-ban jelent meg az első cikke a Népszabadságban, Kuzmics fusizik címmel, 1961-ben pedig az első kötete a Magvetőnél. Kimaradt az ELTE magyar–népművelés szakáról, mert 1963-tól a Nemzeti Színház dramaturgiai ösztöndíjasa lett. Első drámája, az Életem, Zsóka! átütő sikert aratott a Nemzetiben. Egyik hangjátéka alapján kérte fel a Vígszínház színdarabírásra, azzal, hogy jó lenne, ha Bulla Elmának és Páger Antalnak is lenne benne szerep. „Eszembe jutott, hogy tartozom négyezer forinttal, gyorsan lementem Nagymarosra, és megírtam” – meséli kultikussá vált keserű komédiájáról, az Adáshibáról. Sorra adták ki elbeszéléseit, regényeit, hangjátékait, tévéjátékait, drámáit. 2002-től tizenöt kötetes életműsorozata jelenik meg, hamarosan kijön a Csend napjai című regénye az öregedésről.

Első négy házasságából egy lánya és két fia született. Ötödik feleségével, Seres Gerda újságíróval és 11 éves fiukkal egy budai lakásban él.

¬ Szinte minden kétkezi munkába belekóstolt, mielőtt író lett. Ebből fakad a realista stílusa, hogy többnyire arról ír, amit ismer?

Apám vendéglőjében különböző foglalkozású emberek fordultak meg, a festőművésztől a lakatosmesterig. Egy időben, szakmám nem lévén, betanított munkásként dolgoztam mindenfelé, a faipartól a vasiparig. Amikor meguntam valahol, továbbmentem, megnéztem az újságban, hol van éppen felvétel. Most a fiatal írók az egyetemről kerülnek be az irodalomba, pedig a prózához nagyon fontos, hogy egy írónak legyen ember- és élményanyaga.