Volt hová visszanyúlnia az irodalmi alkotások nyolcvan százalékát minap kukázni szándékozó felkent irodalmi diktátornak: hét évtizede a mindenható pártkorifeus, Révai József próbálta helyes irányba terelni a tévelygő, a „párt álláspontjával élesen szemben álló” írókat, köztük a visszatérően „problémás” Örkény Istvánt.
Rámásztak
magánArchívum
„Mindig elcsodálkozom, hallván, hogy valaki »önkritikára« kívánja nevelni az írókat. Úgy hangzik ez, mintha azt követelné: meg kell tanítani röpülni a fecskéket…” 1951-es nyilvános ledorongolása (és írói elhallgattatása) után két évvel, 1953 novemberében – a Nagy Imre-kormány nyári hivatalba lépése után – meditált ekképp Örkény István az Irodalmi Újságban. Az Írás közben című esszéje korántsem csak az előző évekbeli meghurcolására reflektált; az írói szabadságról szólt, amit a hatalom – számos kortársához hasonlóan – gyakorlatilag az ő egész életében újra és újra korlátozott.
A munkaszolgálatosként szovjet hadifogságba esett író 1946 végén az antifasiszta iskola elvégzésével váltotta meg a visszatérti jegyét Budapestre. A Lágerek népe című szociográfia-sorozatának közlését (kommunista) pártja nyomására az Új Magyarország című hetilap félbeszakította. A csonkán maradt szöveg – a szerzővel egyeztetve – 1947-ben, ha erősen cenzúrázva is, de megjelent. A szintén hadifogoly témájú, Voronyezs című Örkény-dráma színházi bemutatója viszont azért maradt el, mert – ahogy az író egyik monográfusa, Szirák Péter idézte – „elképzelhetetlen és megengedhetetlen, hogy egy szovjet tanítónő beleszeressen egy magyar őrmesterbe”.
E politikailag kényes ügyekben Örkény még némi önkritikára is hajlandó volt, azt azonban már nem hagyta szó nélkül 1948 elején, hogy újabb „problémás” novellájából az utolsó utáni pillanatban, már a nyomdában húzták ki – a megkérdezése nélkül – a pornográfnak talált „lezbikus gesztusú” zárómondatot („Marika ráhajolt, ólomsúllyal engedelmesen… teste megrándult, mint akiben megáll egy puskagolyó.”). Ezzel ugyanis nemcsak az Asszonyok éjszakája cím vált értelmezhetetlenné, de a két sebzett lelkű feleség egymásra találását érzékenyen bemutató írás is elvesztette az értelmét – indokolta felháborodását a szerző A Reggel című bulvárlapban.
Az 1948-ra „élvhajhásznak” elkönyvelt író a Csillag címmel indult folyóirat első számába is adott egy – Révai későbbi szavaival: – „fülledt és rohadt” novellát (A Hunnia Csöködön). Ebben a faluba érkező focicsapat sztárja egy galambdúc alatt teszi magáévá a helyi körorvos forróvérű feleségét, megzavarva a madarak álmát, hiszen azon az éjszakán (itt következik az életismeretet és iróniát egyaránt megcsillogtató Örkény-opus „legerotikusabb” mondata:) „összesen négyszer rajzottak ki dúcukból”.
Mindeközben a „szeméremsértő” íróra még a Lila tinta ügy előtt – legalábbis pártberkekben – egy sokkal súlyosabb gyanú árnyéka is rávetült. A kommunista pártfőtitkár Rákosi Mátyás utáni második ember, az örök éber Gerő Ernő 1949 decemberében szigorúan bizalmas feljegyzést küldött Révai Józsefnek, aki számos funkciója mellett a Szabad Nép főszerkesztőjeként is fungált. A főtitkárhelyettes azt kifogásolta, hogy a pártlapban mind gyakrabban szerepel „az Örkény István nevű író”, aki „szilárd meggyőződésem szerint Titóék beszervezett embere”. Máig talány, hogy az átiratnak miért nem lett végzetes következménye. (E szövevényes história részleteit és a hozzá kapcsolódó dokumentumokat lásd a hvg360-on.) Az viszont valószínűsíthető, hogy a folyamatos afféroknak is volt szerepük abban, hogy az 1952-es – Felelet-vitaként hírhedtté vált – tetemrehívás során a megregulázásra leginkább célba vett Déry Tibor mellé Révai odaállította Örkényt is.
Az 1956-os szerepvállalását hosszú szilenciummal „megúszó” Örkény első, 1961-es visszatérési próbálkozása kudarcba fulladt. Az egykori hadifogolytárs, a keményvonalas politikai bizottsági tag, Nemes Dezső – akkor épp a pártlap Népszabadság főszerkesztőjeként – durván sértegető levél kíséretében dobta vissza az Ólmos eső című, „az indulatokat értelmetlenné deformáló silány” novellát, melynek megjelenését másutt is megakadályozta. Akkortájtól az író már nem az „erotikus” megközelítéseivel, sokkal inkább az áthallásos, kihagyásos sejtetéssel és groteszk iróniával egyértelműsített írásaival okozott zavart. Az 1963-ban az Élet és Irodalomban megjelent Niagara Nagykávéház főhőse, egy mazochista házaspár a testi-lelki nyugalmáért veszi igénybe a címbeli intézmény – politikai terrorból jól ismert eszköztárát, verést és megalázást kínáló – szolgáltatásait.
A megjelenés után nem sokkal a Révai és Aczél György közötti – cinikusságáról közismert – kultúrdiktátor, Szirmai István az úgymond közönyt és erkölcsi közömbösséget árasztó, „politikai értelemben rosszhiszemű” irományról nyilatkoztatta ki, hogy annak nincs helye a magyar sajtóban. Noha az Örkény-remekművek a Macskajátéktól a Tótékon át a Rózsakiállításig áttörték az elhallgattatás falát, a Pisti a vérzivatarban című, „radikálisan új drámanyelven” megírt színmű megszólaltatásáért az író évtizeden keresztül folytatott elkeseredett küzdelmet az aczéli kultúrpolitikával.
