Atörténelemvisszatért

afp / ODD ANDERSEN

Ezen a februári vasárnapon példátlan esemény tanúi lehettek, akik végigkövették a német parlament alsóháza, a Bundestag rendkívüli ülését. Már a rendkívüli ülés önmagában ritkaság, vasárnap pedig még sohasem gyűltek össze a szövetségi köztársaság törvényhozói. És ilyen gyorsan, s ekkora egyetértésben még sosem hajtottak végre teljes, száznyolcvan fokos fordulatot olyan alapvető kérdésben, mint a védelmi politika, és határozták meg újra külpolitikai taktikájukat.

Az Olaf Scholz szociáldemokrata (SPD) kancellár indítványára február 27-én, délelőtt 11-re összehívott ülésen úgy döntöttek, rendkívüli százmilliárd eurós összeget fordítanak a német hadsereg, a Bundeswehr fejlesztésére. Továbbá elhatározták, hogy ezentúl a NATO elvárásának megfelelően – amit Németország eddig sosem tartott be – minden évben legalább a GDP két százalékát szánják védelmi kiadásokra. A képviselők helyeslően vették tudomásul a kormány előző napi bejelentését, miszerint az ukrán hadsereg megsegítésére a korábban már beígért, de sokak szemében nevetséges, látszatajándéknak tűnő ötezer védősisak mellett ezernél több páncélökölt és ötszáz föld-levegő rakétát is szállítanak. Scholz beszédét a képviselők felállva tapsolták meg. Mégpedig nem csupán az SPD–Zöld–szabaddemokrata kormánykoalíció frakciói, hanem az ellenzéki keresztény uniópártok (CDU–CSU) képviselői is. Egyedül az ülésterem két széle, a Baloldal párt és a szélsőjobboldali populista Alternatíva Németországnak (AfD) maradt ülve.

A történelmi múltra pillantva persze nem mindig jelentett jót, ha a németeknél nagy egyetértés mutatkozott a fegyverkezési kiadások növelésére. S ugyanebben a múltban gyökerezett a mai Németország felelős vezetőinek, de közvéleményének is tartózkodó magatartása mindennel szemben, ami katonaság, hadiköltségvetés, fegyverszállítás. Ennek jegyében tartozott – eddig legalábbis – alapelvek közé, hogy fegyveres konfliktusok helyszínére, háborús övezetekbe nem szállíthatnak fegyvert az egyébként igencsak exportorientált német hadiüzemek. S ezért volt az, hogy az orosz–ukrán konfliktus kialakulása, majd egyre feszültebbé válása idején is – dacolva a szövetségesek szemrehányásaival – ragaszkodott ahhoz a Scholz-kormány, hogy az ország pénzzel, politikai támogatással, tárgyalási aktivitással minden szempontból Ukrajna mellett van – de fegyvert azt nem ad.

Az orosz csapatok ukrajnai bevonulásáról, a harcokról és a menekültekről érkező jelentések és képek hatása kellett ennek újragondolásához. Meg az a tapasztalat, amit Annalena Baerbock külügyminiszter (Zöldek) úgy fogalmazott meg, hogy „jéghidegen a szemünkbe hazudtak”. Utalva ezzel saját tárgyalásaira Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel, valamint Scholz moszkvai látogatására, amikor is annak Vlagyimir Putyin orosz elnökkel tartott közös sajtótájékoztatóján is az a benyomás alakulhatott ki, miszerint kölcsönös érdekegyeztetések, tárgyalások nyomán elkerülhető a legrosszabb, a háború. Amit aztán Putyin csütörtökön kirobbantott, azt is illusztrálva, hogy a német külpolitika talán túl naivan bízott a tárgyalások nyújtotta lehetőségben.

A minden túlzás nélkül korszakváltó fordulat végrehajtása már csak azért sem mehetett könnyen, mert a szociáldemokraták, de különösen a zöldek politikai génjeiben is ott van az erőszak és a militarizmus ellenzése, a pacifizmus. A vasárnapi parlamenti ülésen Robert Habeck zöldpárti alkancellár, gazdasági miniszter most mégis úgy fogalmazott, hogy rendkívül tiszteli ugyan a pacifizmust, de tévedésnek tartja. Nem mintha a keresztény uniópártok nagyon harciasak lettek volna az utóbbi években, hiszen éppen Angela Merkel kereszténydemokrata (CDU) kancellár idején számolta föl a kötelező sorkatonai szolgálatot Karl-Theodor zu Guttenberg CSU-s védelmi miniszter. A katonai kiadások százmilliárd eurós, rendkívüli megemelésének mértékéhez pedig tudni kell, hogy az egész német szövetségi költségvetés éves előirányzata 443 milliárd euró.

Arra, hogy Putyin nemcsak a német politika alakítóinál, hanem a közvélemény előtt is eljátszotta a maradék szimpátiát is, a legjobb példa, hogy a Bundestag-üléssel egy időben gyülekeztek az emberek Berlinben, a Június 17-e sugárúton tartandó tüntetésre. A Brandenburgi kaputól a Győzelmi oszlopig futó, három és fél kilométer hosszú, 85 méter széles sugárút megtelt, mintegy félmillióan voltak ott, hogy kifejezzék szolidaritásukat Ukrajnával, és elítéljék az agresszort, vagyis Putyint.

Pedig nem mindig volt így: 2000-ben, orosz elnökként tett első berlini látogatásán Putyint nemcsak katonai tiszteletadással fogadták, hanem a híres Spandau citadellában még lovaggá is ütötték, 2001 szeptemberében pedig, a Bundestagban németül elmondott beszéde után őt tapsolták meg felállva a képviselők. Igaz, akkor közös jövőről, biztonságpolitikai együttműködésről beszélt. ¬ WEYER BÉLA / BERLIN

AFP

Életben vannak a Fekete-tengeren lévő apró Kígyó-sziget védői – közölte hétfőn az ukrán haditengerészet a Facebook-oldalán. Ebben az egy mondatban az orosz–ukrán háború minden bizarr módon posztmodern, XXI. századi jellemzője benne sűrűsödik. Az USA vietnámi háborújáról még fekete-fehér fényképek és híradófelvételek számoltak be. Az 1991-es Öböl-háborút a CNN hírtévé közvetítette. A 2003-ban kezdődött iraki háborúban aztán a kiválasztott amerikai újságírók már a Bagdad felé tartó csapatok soraiba beépítve tudósítottak.

Az ukrajnai konfliktus viszont a világ első, közösségi médiában közvetített fegyveres összecsapása. Nemcsak az ukrán haditengerészet közöl információkat a Facebookon, a Twitteren megjelenő kép és szöveg hatékonyabbnak tűnik a tankoknál, a YouTube videói az okostelefonunkra küldik az elbizonytalanodott orosz katonákról és a hősies ukrán védőkről készült tudósításokat. Nem véletlen, hogy a kínai digitális nagy fal mintájára szeretné elszigetelni Vlagyimir Putyin orosz elnök az országa lakosságát attól, hogy ráébredjen a háború valóságára, s ne érje be propagandával és esztrádműsorokkal.

A Kreml ura által vezényelt invázió ugyanis nemcsak az ukránok ellenállása, illetve az orosz katonai taktikai és tervezési hibák miatt feneklett meg, hanem azért is, mert Moszkva, ahogy Kijev, a képernyők meghódítására sem készült fel. A közösségi médiát használókhoz viszonyítva másik generációt képviselő – a járvány időszakában a világ elől elzárkózó –, 69 éves Putyin már az irdatlan méretű tárgyalóasztaláról sem mérte fel, hogy internetes mémmé válva nem erőt sugároz, hanem gúny tárgya lesz. Arra pedig az egyre idegesebb és ijesztőbb kirohanások közepette kísérletet sem tett, hogy megpróbálja uralni a narratívát, amiben így a szándékaival ellentétben, ám a helyzetnek megfelelően, agresszorként a világ nagy része számára pária lett, aki történelmi sértettségéért fegyverrel követel elégtételt. Egy valóban jól működő, XXI. századi propagandagépezet ugyanis nem hagyta volna ki azt a ziccert, hogy rögtön felvételt mutasson be a Kígyó-sziget határőreiről, ha azok életben, hadifogságban vannak. Helyette a közösségi médián a háború első halott hőseivé váltak, akik a valódi halált megvető bátorsággal azt üzenték a rájuk ágyúkat szegező hadihajónak, és rajta keresztül Putyinnak, hogy: „Húzz a faszba!”

A 44 éves, Moszkvában oligarchák foglyaként vergődő tévés bohócnak láttatott Volodimir Zelenszkij viszont a konfliktus végső kimenetelétől függetlenül győzelmet aratott. Nem élt a felkínált menekülőúttal, és Kijevben maradt, ahonnan kezdettől fogva dacos elszántsággal – amibe az elején keserűség is keveredett, amikor úgy tűnt, hogy a Nyugat magára hagyta Ukrajnát – tudósította az ukránok, illetve az ő személyes kitartásáról a külvilágot. Közvetlensége, nyers fogalmazása más körülmények között fellengzősnek vagy cinikusnak hatna, ám az ostromlott Kijevben autentikus, és segíti a tapasztalata, amit A nép szolgálója című tévésorozatban, tanárból lett államfőként szerzett. Igazi elnökként a futógépen gyaloglásáról vagy a McDonald’s gyorsétteremben való rendeléséről készült filmecskéi politikai bohóckodásnak tűntek. Hajadonfőtt, olívazöld pulóverben, a szeme körül karikákkal viszont a rátörő ellenséggel szembeszálló népmesei hős.