Piramisjáték

MTI / Bruzák Noémi

„Ez a Putyin, ez nem megy el, ez itt marad örökre…” – szólt ki a színpadról a szerepe szerint a moszkvai metrón utazó egyik utas, akinek az előadáson ez élete utolsó (fél)mondata, mivel szavait apokaliptikus robbanás – robbantás – zaja némítja el örökre. Február utolsó péntekjén, az ukrajnai orosz invázió negyedik napján az Örkény Színház amúgy is dermesztő Secondhand – alcíme szerint Szovjetűdök – előadását a napjaink „történelmét író események még lidércesebbé alakították. Szinte minden szó, minden jelenetfutam aktuálpolitikai értelmezést kapott, s azóta is a levegőben maradt és kísért a rapnótába csomagolt kérdés: lesz-e még itt élet Putyin után?

Belátható időn belül aligha – sugallta a műfaji megjelölést is magában foglaló produkció, amelyet Szvetlana Alekszijevics fehérorosz író négy vaskos irodalmi riportkönyvéből állított színpadra hat tanítványával Bagossy László és Kovács D. Dániel bő három esztendővel ezelőtt. Ez a premier óta csak erősödő pesszimista – más nézőpontból: realista – gondolat messzemenően egyezik a 2015-ben Nobel-díjjal visszaigazolt író felfogásával s „jóslatával”. A vele készült interjúkban Alek­szijevics visszatérően hangoztatja: igaz ugyan, hogy az egykori szovjet titkosszolgálatból, a KGB-ből a hatalom csúcsára érkező Putyinnal egyszerűen banditák – enyhébb kifejezéssel: bandita lelkületűek – ragadták kezükbe az országot, ám óriási tévedés azt hinni, hogy a régi-új cár atyuska, a tévedhetetlen vezér vértelen vagy véres megbuktatásával automatikusan beköszönt a csodás új korszak.

A folytonosan ellenségképet konstruáló „barikádkultúra” – melyen a Szovjetunió népei, alattvalói hosszú évtizedeken keresztül pallérozódtak – ugyanis nem tűnt el, nagyon is jelen van, s korántsem csak a Szovjetunióból Oroszországra zsugorodott területen. Lenin, Sztálin és ilyen-olyan utódai alatt egy külön emberi alfaj teremtődött, a homo sovieticus, ahol az állam lett a kozmosz, ez helyettesítette még a magánéletüket is. „Ma már külön országban élünk, más a nyelvünk, de a hasonlóságunk szembeötlő. Aki lát minket, azonnal ránk ismer.” Ezzel az alekszijevicsi tételmondattal kezdődik egyébként – orosz akcentussal felolvasva – a Secondhand előadása is, amely a színre vitel szempontjából meglepő hasonlóságot mutat az író munkamódszerével.

A pályáját újságíróként kezdő Alekszijevics elmondása szerint egy-egy könyvén körülbelül tíz évet dolgozik. Első menetben a kiválasztott téma (a nők a háborúkban, a csernobili katasztrófa, a Szovjetunió afganisztáni háborúja) sok száz résztvevőjét, tettesét és áldozatát faggatja ki. A magnón rögzített beszélgetésekből több tízezer oldalnyi monológ áll össze. „Minden ember (…) birtokában van a kort bemutató igazság kis darabjának. Van, akinél ez öt oldal. Egy másiknál csak egy mondat. És ezt választom ki, ezt hallgatom, (…) s valahogy kiszorul belőle a hazugság. Az erősebb darabok kiszorítják a gyengéket, hamisakat” – engedett bepillantást írói műhelyébe a szerző. Akinek a színházi bemutatóhoz alapul szolgáló négy kötete 1800 nyomtatott oldal, ebből sűrített szűk kétórás, változó ritmusú, a bohózatot zsöllyenémító tragédiákkal váltogató, etűdökre szabdalt egyfelvonásost a társulat. S ahogy Alekszijevics egyetlen művének sincs főszereplője, ilyet a Secondhand sem „teremt”, a népes számú alkotógárda, köztük a színpadra lépő húsz művész mutatja fel a bennük, s alighanem a nézőkben is élő, kényszerítőn munkálkodó homo sovieticust. ¬ Murányi Gábor

M. Nagy Miklós műfordító az orosz írók megosztottságáról

¬ Orosz írók – Vlagyimir Szorokin, Ljudmila Ulickaja, Dmitry Glukhovsky és sokan mások – kemény szavakkal illették az Ukrajna elleni orosz agressziót. Mennyire megosztott az orosz irodalmi élet az orosz–ukrán háború kérdésében?

A Magyarországon is ismert írók majdnem kivétel nélkül felemelték szavukat a háború, Putyin, az agresszió ellen, és elemezték az okokat különböző lapokban. Borisz Akunyin például a magyar Partizánhoz hasonló, v Dugy című műsorban Putyint beszámíthatatlannak nevezte, aki alternatív valóságban él. Akadnak azonban kivételek. Ilyen az újrealista vonal képviselője, Zahar Prilepin, akinek a magyarul Mert mi jobbak vagyunk címmel megjelent műve arról szól, hogy az orosz fiatalok miért lázadnak, miért dühösek, miért válnak szélsőséges nacionalistákká. Prilepin sokáig társadalomkritikus író volt, majd a Krím megszállása után úgy érezte, végre az orosz külpolitika jó irányba megy, és Putyin mellé állt, Donbaszba is elment harcolni. Ezzel persona non grata lett az európai irodalomban. Írt az orosz rapről, maga is rappelt, szerinte ez a műfaj tökéletesen kifejezi az új orosz fiatalság érzését. Egyik dalában nagyjából azt mondja, hogy aki nem ért egyet velük, aki nem Nagy-Oroszországot akar, az húzzon el innen. A valamikor liberális szellemiségű, de már elég régen nacionalista hangütésű hetilappá vált Lityeraturnaja Gazeta olyan támogató nyilatkozatot adott ki a speciális katonai művelethez, ahogy Putyin a háborút hívatja, amin aláíróként jórészt külföldön ismeretlen írók szerepeltek. De azért akadt köztük neves szerző is, például Jurij Poljakov, a hetilap főszerkesztője. Csatlakozott hozzá Szergej Lukjanyenko sci-fi-író, aki szerint az ukránok kezdték a háborút, és nem Oroszország. A nálunk is jól ismert Jevgenyij Popov (sok magyar russzista jó barátja) a Facebook-oldalán is közzétett néhány posztot az Ukrajna elleni háború mellett, amit sokan értetlenkedve és nagy csalódással fogadtak. A csecsen származású orosz író, German Szadulajev – aki nemrég jelentetett meg egy szatirikus regényt az oroszok részvételéről a szíriai háborúban – egyik írásában azt fejtegette, hogy az egykori Szovjetunió közös kulturális tér, amit helyre kell állítani.

¬ Mennyire tartja kordában az orosz politika az irodalmat?

A politika az irodalmi életbe különösebben nem szólt bele, az államhoz közel álló óriáskiadók is megjelentethettek keményen rendszerkritikus könyveket. Közben sok író mégiscsak érezte, hogy tragikusan rossz irányban haladnak a dolgok (választási csalások, Borisz Nyemcov megölése, a független jelöltek kizárása a választásokból, egyre vészjóslóbb militarista propaganda stb.), és ezt sokan a regényeikben is igen nyíltan megírták; ám a művészeti életre nem volt jellemző a komoly tiltás vagy cenzúra. A rezsimet bíráló írók egy része, érezve, hogy mi várható, mégis jó ideje elhagyta Oroszországot. Borisz Akunyin Spanyolországban és Angliában él, Dmitry Glukhovsky Barcelonában, Vlagyimir Szorokin hol Moszkva mellett, hol Németországban, Szergej Lebegyev szintén Németországban… Egyszóval sok író és művész már jó ideje annyira visszataszítónak érezte a Putyin-rendszert, hogy inkább él külföldön, Európában. S talán számítottak is arra, hogy a Putyin-féle berendezkedés, ahogy egyre inkább keményedik, óhatatlanul eljut odáig, hogy az országból a rendszerkritikus gondolkodóknak távozniuk kell.

¬ Mennyire befolyásolja az orosz közvéleményt az írók véleménye?

A társadalom élesen és radikálisan kettévált. Az emberek egy része gyűlöli ugyanis, a másik isteníti Putyint, és van egy hatalmas tömeg, amely megfélemlített. Ezért ha egy író kritizálja a putyini vezetést, vagy éppen támogatja azt, pont azt kapja, ami ebből a megosztottságból következik. ¬ Bittner Dániel