Meghitt kis nemzetkarakterológiánk
Amikor a kilencvenes évek elején az első antiszemita beszédek megszólaltak, nyilvánosan, jól hallhatóan, a közszolgálati médiában is (nem szép emlékű Vasárnapi Újság), akkor úgy tűnt, valami kiszáradóban lévő búvópatak erőlködik a felszínre. Mindenkinek volt valami halvány fogalma, mi az antiszemitizmus – sosem tűnt el, ott csírázott a Kádár-rendszer fojtott hétköznapjaiban is –, de azért a konszenzus az volt, hogy az már a múlté. Valami rémes relikvia, örökölt kacat, amin nem sikerült még túladni. Aztán megjelent Csoóri Nappali holdja, kiderült, hogy van az antiszemitizmusra igény, van közönsége, hogy a magyar antiszemitizmus tökéletesen tisztában van a maga hagyományaival, és él is velük. De még mindig, az egyre határozottabban artikulálódó igénnyel együtt is, inkább kínos feszengést és elhatárolódást váltott ki.