Kettőslátás

„Az előadó és a néző viszonya a színház. Fontos, hogy minél kevésbé legyen képmutató és semmitmondó” – vallja a Jászai Mari-díjas szabadkai rendező. Urbán András színházát meghatározza a Balkán földrajzi, nyelvi, társadalmi, politikai valósága. A rendezéseibe gyakran dokumentarista módon beemel személyes élethelyzeteket. 1970-ben született a vajdasági Zentán. 17 évesen már független színházat és irodalmi kört alapított, szerzőként, rendezőként és színészként is kipróbálta magát. 1989-ben alapító tagja volt a színház valamennyi műfaját egyesítő Aiowa alternatív alkotócsoportnak. 1990-től az Újvidéki Művészeti Akadémián kezdte meg film- és színházi rendező tanulmányait, ám a délszláv háború miatt megszakította, és eltávolodott a színháztól. Később visszatért, 2000-ben diplomázott, majd hat év múltán a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója lett. Európa-szerte elismert és meghívott alkotó, sajátos hangvételben szólaltatja meg a legkülönfélébb szerzők műveit Bertolt Brechttől Heiner Mülleren át Katona Józsefig. Újvidéki interaktív Bánk bán rendezése nagy port kavart 2015-ben a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT) azzal, hogy állásfoglalásra késztette a nézőket az előadás végén, nekik szegezve a kérdést: elhagynák-e a hazájukat, vagy sem. 2009-ben a szabadkai színház létrehozta a Desiré Central Stationt, a régió egyetlen nemzetközi kortárs színházi fesztiválját. Urbán első magyarországi rendezése a Sacra Hungarica volt a Stúdió K felkérésére, a darab középpontjában a magyarsághoz, a nemzethez, a hazához való viszony állt.

Száz év sérelmei, veszteségei, kibeszéletlen traumái izzanak fel, ütköznek szenvedélyesen, meghökkentően, sokszor viccesen az Átrium és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház közös előadásában. Urbán András rendező és Ugrai István író-dramaturg közösen jegyzi a társulat improvizációinak felhasználásával készült zenés-táncos őrületet.

Az előadás a valóság imitálásával indul: a budapesti színészek – Alföldi Róbert, Péterfy Bori és Kovács Máté – közös beszélgetésre fogadják az Átriumban a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház ötfős társulatát – Búbos Dávidot, Fülöp Tímeát, Kucsov Boriszt, Mészáros Gábort és Verebes Andreát. Alföldi „bedobja” a Trianon-témát, kimondja, hogy „a viszonyulásod Trianonhoz rögtön besorol vagy az egyik, vagy a másik politikai oldalra”. Külhoni kisebbségi komplexusok találkoznak a fővárosi liberális fölénnyel, jobbos magyarkodás a kozmopolita szemlélettel, a többségi nyelvtanulástól elzárkózó magyarkodó virtus a szerb–magyar kettős létből fakadó frusztrációkkal. Vádaskodások, gyanakvások, értetlenségek.

Éles váltással, mintegy regressziós hipnózisban, Alföldi fekete Bocskai-viseletben bűnbánatot gyakorol egy Attila nevű „nagyúr” színe előtt: térdre rogy, kutyaként csahol, a megalázás legmélyebb bugyrait is bejárja. A munkáját elvesztett sztárszínész-rendező megtért, „kigyógyult” a melegségéből, feleségül vette Borit, és asszonyával örökbe fogadják az öt fiatal vajdasági színészt. Az ebédlőasztalnál és a gyerekeknek az esti mesénél a Nagy-Magyarország mítoszát éltetik. Ízes beszédű, kackiás bajuszú, derék magyar emberként Alföldi a családfő szerepében meghirdeti a szent harcot az elszakított területek visszacsatolásáért, és megalakítják a Magyar Újjászületés Pártját. Ám a nemes küzdelemhez pénz kell, az internetbiznisz világában a nagy magyar érzületből műanyag vérző szív lesz, amit Bori asszony online értékesít, majd jönnek az újabb igények és a perverzebbnél perverzebb szolgáltatások.

A virtigli színházi bohózat drámával, orgiával, véres családi leszámolás horrorisztikus képeivel zárul. Mindenki beledöglik a harcba, mint egy rendes Shakespeare-királydrámában. A Budapest–Szabadka színpadi vegyes fogat Trianon ürügyén szemérmetlenül rákérdez, miért mindig valaminek, valakinek az ellenében akarják az emberek meghatározni az identitásukat. Legyenek magyarok, szerbek vagy mindkettő.