Medgyesi Konstantin:
„…itt van a nyakunkon”
A Kádár-rendszer Achilles-sarkát találta el 1988. június 16-án a magyar emigráció, amikor a párizsi Pere-Lachaise temetőben szimbolikus síremléket állított Nagy Imre és mártírtársai tiszteletére. A temetetlen holtak ügyének világvisszhangja lépéskényszerbe kergette az épp kádártalanított, ám belső csatározásoktól is megroggyant magyar kommunista pártvezetést, élén az utód főtitkár Grósz Károllyal. A történet nagy vonalaiban ismert: az először nagy kegyesen szűk körű családi eseményként engedélyezett temetés a rendszerváltás össznemzeti (azóta újdiktatórikusan meghamisított) ünnepnapjává vált, noha az állampárt dogmatikusokkal megtámogatott Grósz-szárnya minden eszközzel próbálta akadályozni a fejleményeket. S mert ez a törekvés kudarcba fulladt, a temetést követő utóvédharcba bevetették a Nagy Imre karaktergyilkolására alkalmasnak látszó, a szovjet KGB által összeállított Vologya-dossziét. A Grósz tevékenységét (is) kutató történész, Medgyesi Konstantin az állambiztonsági levéltár online folyóiratának friss számában annak a történeti-lélektani rejtélynek eredt nyomába, hogy az élete végén szokatlanul higgadt (és nemritkán önkritikus) számvetésre vállalkozó politikus csupán egyetlen elődje esetében nem tudta türtőztetni az indulatait. Krimiről szólva poéngyilkosság lenne elárulni a megoldóképletet, e tudományos dolgozat esetén viszont állítható, hogy a szerző meggyőző érveléssel jut el a konklúziójáig, vagyis ahhoz, hogy a forradalom idején még lelkesedő, utóbb „megpörkölődött” utolsó pártfőtitkár „mintha azt várta volna el Nagy Imrétől, amit ő maga is tett: a szovjet csapatok 1956. november 4-ei megérkezésével egy időben a legitim kormányfőnek meg kellett volna éreznie az úgynevezett történelmi »időt«”.
