Tess Parks: And Those Who Were Seen Dancing

A divatot diktáló énekesnőkkel ellentétben a törékeny Tess Parks a hetvenes éveknek öltözik. Ő a szomszédban lakó lány, akit talán azért nem szólított meg senki, mert visszafelé távolodik az időben. A kilenc éve megjelent Blood Hot album kijelölte a helyét a popzenében, a rajta szereplő dalok és a megközelítés megidézte kedvelt hősnőit, Nicót, Marianne Faithfullt, Patti Smitht vagy PJ Harvey-t. A Torontóban felnőtt énekes-gitáros-zongorista 17 évesen otthagyta az iskolát, Angliába ment fotózást tanulni, de az életre kelt britpop manchesteri istenségébe, a Creation Records­alapító Alan McGeebe botlott. Ez, és egy másik találkozás, a pszichedelikus rock parázsló tehetségével, Anton Newcombe-mal el is döntötte a sorsát: a vele készített I Declare Nothing lemezen szerepel legismertebb dala, a Cocaine Cat. Parks és zenészei nem definiálták ugyan újra a pszichedelikus popzenét, de egy vállrándítás kíséretében átrántották a jelenbe. Az And Those Who Were Seen Dancing az énekesnő furcsa balesetét követően háromévnyi vajúdás után Los Angelesben, Torontóban és Londonban született meg. Az album címe egy Nietzsche-idézet: „És akiket táncolni láttak, azokat őrültnek tartották azok, akik nem hallották a zenét.” A filozofikus mondat, amelyben a tánc a vágyat, a zene a hitet jeleníti meg, furcsa, hipnotikus, de egyáltalán nem befelé forduló dalokat rejt. „Van valami olyan mondanivalóm, ami a végén fájni fog” – énekli a Suzy & Sally’s Eternal Returnben, hogy aztán azzal a látomással záruljon, miszerint bármennyire távoli is a mennyország, ott találkozunk. Az Old Life imbolygó, a távoli kozmoszból származó altatódal, a Do You Pray? mindenkit magával sodró utazás, a Brexit at Tiffany’s pedig az, amit az ironikus cím rejt: szürreális, ide-oda kanyargó eposz a vízbe fullasztással végrehajtott kivégzésről.