Tóth Júlia Éva: Borikönyv

Meglehet, kissé macsós megállapítás, de Péterfy Bori nemcsak vérforralóan szexi, sziporkázóan és sokoldalúan tehetséges, lebilincselően mesélő, hanem a kíméletlenségig őszinte önmagával is és az olvasóival is. Nem érdemes firtatni, miért épp ennyi, a neves és kiterjedt művészfamíliából származó életigenlő színész, sok nagylemezes énekes, szövegíró 34 fejezetben – a könyv megfogalmazása szerint: jelenetben – meséli el élete első fél évszázadát kérdezőjének, Tóth Júlia Évának. A recenzens bevallja, hogy a Borikönyv szerzőjének „tóthjulcsiságáról” leginkább a fülszövegből értesült, a riporter felkészültsége, kíváncsisága és alázata, valamint profizmusa (a nyilvánvalóan magnóra rögzített beszélgetés kigyomlálása és érdekfeszítő monológgá alakítása) minden oldalról visszaköszön. Péterfy Bori kanyargós és elágazásokban gazdag életpályája, polgárpukkasztó csoportos és egyéni sikerei, mondhatni, automatikusan predesztinálnák a celebségre, ám a Stark Attila által értőn illusztrált könyv arra is bizonyíték, hogy ezt a veszélyforrást úgy tudta kikerülni, hogy közben a „csak” intimpistáskodásra vágyakozók talán a lényeget nem is értve érezhetik magukat kielégítve. A „nagy titok” ugyanis a már említett őszinteség, amely a „pokolra menés” bátorságával megszerzett önismeretből fakad. „A testemen található összes heg arról mesél, milyen nyomokat hagyott rajtam az élet” – mondja egy helyütt az örökkön elégedetlen, ezért folyton-folyvást kísérletező, „sebhelyimádó” művész, akinek a könyvben felidézett életjelenetei pedig arról tanúskodnak, hogy a megszenvedve megéltek miként hagytak kitörölhetetlenül emlékezetes nyomokat a művészetén.