Osztovits Szabolcs: „Sors, nyiss nekem tért!” Petőfi Sándor életének krónikája

Rónay úr, Borostyán úr, Kremm Illés, Pönögei Kis Pál. Kvízkérdésnek sem könnyű, hogy kit fednek a felsorolt nevek. Ha viszont hozzájuk toldjuk, hogy Petrovics, aligha akad olyan magyar, aki ne vágná rá kapásból a helyes választ. Az életút ismeretében szinte természetes, hogy az első vers, amely alá a Petőfi Sándor aláírás nyomatott 1842-ben, az „édes szép” Hazámban címet viseli. S az sem lehet véletlen, hogy jó néhány kortárs – köztük a filológiára fittyet hányó kritikusok – Petőfi pórias nevét Petőfyre nemesítette. S még mindig a – hivatalosan sosem bejegyzett – névnél maradva: a „jó öreg kocsmáros”, a „vén zászlótartó”, vagyis a lánglelkű poéta apja az 1848-as szabadságharc idején, 58 éves korában vette fel fia vezetéknevét. Mindezen figyelemre méltó vagy csupán érdekes, kor- és személyiségfestő adalékok ugyan kibányászhatóak az „áttekinthetetlenül gazdag szakirodalomból”, a fentebbi, szinte találomra kimazsolázott példák mégsem onnan, hanem egy új kézikönyvből valók. Osztovits Szabolcs, az irodalomtanítás jegyzett tanára Petőfi utókori krónikásává szegődött, s évről évre, hónapról hónapra, mi több, napról napra követi a sűrű és fordulatos életű Petőfi minden olyan köz- és magánéleti eseményét, ami bizonyosan, dokumentálhatóan megtörtént, vagy nagy valószínűséggel úgy történhetett. Hogy mást ne mondjunk, majd két évszázados a vita a költő születése és helye kapcsán, s ugyanígy időszakonként felszikráznak a halála körüli „viták” is. Sem mítoszépítő, sem romboló szándék nem vezette – szögezi le előszavában a szerző, ám pazar összeállítása, a hús-vér közelségbe hozott költő kapcsolatait szociometrikusan felvázoló, 217 rokont, hű barátot és ádáz ellenfelet is bemutató munkája mégiscsak a helyére tesz sok hamis – hamisított – legendát.