Szalkai Zoltán

Portré

2022. augusztus 11.

Fazekas István

Szalkai Zoltán

dokumentumfilmes, gazdálkodó

„Ötévesen már saját kertem volt szőlővel, barackfákkal, gyümölcsössel, senki sem nyúlhatott hozzá, piacra termeltem” – mondja a most 61 éves Szalkai Zoltán filmrendező, operatőr, aki 17 évig, 2000 és 2017 között készítette az egykori Gulag-helyszíneket bejáró, tizenhárom részes dokumentumfilm-sorozatát, de néhány éve visszatért a gazdálkodáshoz. Egy Békés megyei kis faluban, Kunágotán született, ahol apja nyomozó volt, emellett kisebb háztáji gazdaságot vitt, amiben háztartásbeli édesanyja és a két fiú is segített: „Száz hízó, ezer liba, kacsa, csirke, fóliasátrak.” Kiskorától mezőgazdásznak készült, mégis az ELTE geológus szakára jelentkezett. „Hamar kiderült, hogy van filmes látásom”, így az egyetem mellett a Másfél millió lépés Magyarországon című filmet is jegyző Juhász Árpád asszisztense lett, ami megpecsételte a sorsát. A rendszerváltás nagy lökést adott az utazáshoz; „mindenki Nyugatra ment, én Keletre, Szibéria szerelmese lettem” – mondja. Nyugatra szabadon lehetett már utazni, de a még létező Szovjetunióba nem volt könnyű. A nehéz körülmények miatt elmaradtak a társak, egyszemélyes vállalkozás lett a filmezés. Végigjárta Szibériát, majd Alaszkát, a gyerekei ott kezdték az iskolát. Amikor leáldozott a filmezésnek, gyorsan váltott. „Hogy egyszer mezőgazdász leszek, nem múlt ki belőlem, csak mindig elodáztam” – mondja. Tizenöt éve egy kis nógrádi faluban, Kutasón él a családjával, ahol hetven hektáron több száz állatot tart, saját vörös angus marhákat és bérbe vett szürkemarhagulyát.

A felesége hosszú évekkel ezelőtt felhagyott a tanári pályával, együtt viszik a gazdaságot. Négy gyerekük közül kettő már kirepült, a kisebbek még otthon élnek.

¬ Szibériában korábban is forgatott természetfilmeket, adta magát, hogy végigjárja az egykori Gulag-táborokat?

Véletlen volt. Amikor elkezdtem felfedezni Szibériát, egészen más célom volt, bár óhatatlan, hogy belebotlik az ember régi lágerek romjaiba, de tudatosan távol tartottam magam tőlük, azt hittem, mindenki ráharap a témára. Éppen Indonéziában forgattam 1998-ban, ahol a magyar követség segített – a könyvtárában került a kezembe Varlam Salamov Kolima című elbeszéléskötete a Gulagról. Kölcsönkértem, és a Celebeszbe tartó hajó hetedik osztályán háromezer utas között olvastam el. Ott jöttem rá, hogy valamit nagyon rosszul csinálok. Mit keresek a trópusokon, amikor Szibériát és az oroszokat ismerem jól? Mindent, amit lehetett, elolvastam. Tíz évvel a rendszerváltás után sem született róla film, rájöttem, hogy rajtam kívül senki sem csinálja meg.