Szükségesplusz

Az ukrán nemzeti tudatban mély nyomot hagyott az 1932–1933-as éhínség, a holodomor, amelynek következtében ukránok és más nemzetiségű szovjet állampolgárok milliói haltak éhen. A történészek többsége egyetért abban, hogy Joszif Sztálin szovjet diktátor szándékosan okozott élelmiszerhiányt, s a fő cél a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása mellett az volt, hogy megtörje az ukrán és más nemzeti függetlenségi mozgalmakat. Az éhínség Kazahsztánt is sújtotta: a kazahok kétötöde, az ott élő ukránok több mint harmada halt éhen.

Miközben az élelem nélkül maradt emberek egy része kétségbeesésében kannibalizmusra vetemedett, a szovjet hatóságok kegyetlenül begyűjtöttek minden elérhető gabonát, s az éhínség csúcspontján egy év alatt ötmillió ember éves szükségletének megfelelő, 1,8 millió tonna gabonát exportáltak. Moszkva tagadta az éhínséget, és nyugati értelmiségiek egész sorát hívta meg, hogy bizonyítsa igazát. Egyikük, George Bernard Shaw kijelentette, semmi jelét sem tapasztalta az éhezésnek. A humanista ír drámaíró később még a tömeges szovjet kirakatpereket, sőt az 1938-as Molotov–Ribbentrop-paktumot is elfogadhatónak tartotta, valószínűleg azért, mert azt hitte, a hibák ellenére „szép új világot” épít Sztálin Szovjetuniója.

Kilencven évvel később az ukránok ismét úgy érzik, hogy az önálló nemzeti létezésüket is tagadó Vlagyimir Putyin orosz elnök részben népirtó szándékkal indította meg ellenük pusztító háborúját. Több jele van annak, hogy a magát Nagy Péter utódjának képzelő Putyin nem törődik azzal, milyen bűncselekményekre képesek az orosz katonák a megszállt területeken. Nemcsak a bucsai és más Kijev környéki településeken elkövetett tömeggyilkosságok miatt gondolják ezt, hanem azért is, mert az ukrajnai városokat ostrom alatt tartó orosz erők rendre nem engedik be a településekre az élelmiszersegélyeket szállító nemzetközi szervezeteket.