Az Eichmann-per hatvan év távlatából

„Nem jó ezekből a nyomorult, fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni. Ha mi ebben a dologban fellépünk, a döntő az legyen, hogy ez az Eichmann a magyar állampolgárok százezreit gyilkolta le.” Ezt az 1960. június végi, a magyar politika boszorkánykonyhájában, a politikai bizottság ülésén Kádár János szájából elhangzott, enyhén szólva is dubiózus útmutatást több tanulmányszerző is idézi a Múltunk legutóbbi számában. A politikatörténeti folyóirat terjedelmének majd kétharmadában négy tanulmány a hat évtizeddel korábbi világszenzáció, az izraeli Moszad által Argentínában elrabolt, Jeruzsálemben bíróság elé állított és halálra ítélt „íróasztalgyilkos” históriájának magyarországi leágazásait elemezte. Kiterjedt levéltári kutatásai során Zombory Máté például fellelt egy olyan irategyüttest, amelynek alapján több, a tudományos és a közbeszédben „evidenciaként kezelt előfeltételezést” is megkérdőjelez. Azt például, hogy az idézett pártvezéri megnyilatkozást az apparátus szolgaian hajtotta volna végre. Filológiai vizsgálódása ugyanis nemcsak lényeges nézetkülönbségekre, de egymás ellen ható, egymást kioltó törekvésekre és személyekre is ráirányította a figyelmet. Így új adalékokkal szolgál az egyik legelső magyarországi holokausztkutatóról, az 1945 után jószerével máig megkerülhetetlen könyveket közreadó Lévai Jenőről. Akinek az Eichmann-per kapcsán előbb a külügyi, majd a belügyi apparátus is fő szerepet szánt volna a „nyugatnémet” állami „újfasizálódás” leleplezésében. A feltárt iratok szerint a magyar stratégiát, vagyis az NSZK nemzetközi pozíciójának gyengítését szolgáló akciósorozatot – afféle szürke eminenciásként – az utóbb, 1975-ben washingtoni magyar nagykövetté kinevezett Esztergályos Ferenc dolgozta ki. Egy másik „felfedezés”, pontosabban újrafelfedezés Jablonczay Tímea nevéhez fűződik. Az irodalmár az Eichmann-per egyik tanújának, a deportálásából visszatért és 1949-ben emigrált Szenes Erzsinek az arcélét rajzolta meg. A Jeruzsálemben magyar nyelven tanúskodó költő-író az 1960-as évek közepén csak egy rövid időre tért vissza a magyar irodalomba A lélek ellenáll című regényével. Az újabb zsidó–arab háború ismét, de nem utoljára tette zárójelbe a „témát”, amely az Eichmann-per idején a sajtóirányításnak is többször okozott főfájásokat. Ennek kulisszák mögötti történéseit Takács Róbert – a folyóirat főszerkesztője – tárta fel. A kádári „alapvetés” alighanem már a perre akkreditálandó újságírók kiválasztásánál is érvényesült: az volt ugyanis az elsődleges szempont, hogy a tudósítók „ne legyenek érintettek” (értsd: zsidó származásúak). De a másik „megfontolás” ugyancsak az MSZMP első titkárától indult ki. „Az nem lesz célszerű, hogy minden lap első négy oldala ezzel [mármint a perrel] legyen tele.” S lőn: az utókori lapböngésző ilyet még véletlenül sem találhat. A világ „első globális médiaeseménye”, az 1961 áprilisa és decembere közti tárgyalássorozat úgy zajlott le, hogy a magyar napilapokban egyszer sem került címoldalra.