Elmaradtvihar
Prospero állt a felszakadozó felhőzet alatt, csalódottan kémlelve az eget, de a megígért vihar sehol sem volt. Még a nap is ki-kidugta a fejét, a nagy varázsló úgy érezte, kizárólag azért, hogy őt csúfolja, ahogy a langyos nyári szellő cirógatását is arculcsapásként élte meg. Vágyta a földindulást, ha már le kellett mondania a szeretett népének szánt tűzijátékot. Nem csoda, hogy haragra gerjedt, de mivel jó ember volt, nem üttette le a meteorológusok fejét, csak kirúgta őket. Pedig nem olyan régen, az ötvenes években egy ilyen egyrészt-másrészt jóslatért még kényszermunka járt. De változnak az idők. Ezt Prospero is érzi. Varázspálcája – amivel olyan szépen lecsendesítette az általa keltett viharokat, megállította a rezsi emelkedését, Brüsszelt, a migránsokat, a csirke far-hát árát – mostanában nem mindig engedelmeskedett neki.
