Lehetetlen küldetésre vállalkozott Mihail Gorbacsov, amikor 1985-ben, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) újonnan kinevezett főtitkáraként megkísérelte demokratikus alapokon átszervezni az akkor már súlyos válsággal küszködő Szovjetuniót. A vállalkozás részben azért volt eleve kudarcra ítélve, mert a 15 tagköztársaságból álló államalakulat a demokrácia és a szabadság helyett ezek ellentétére, az elnyomásra és a diktatúrára épült. Ráadásul akkora különbségek mutatkoztak a tagköztársaságok – például a három balti állam (Észtország, Lettország és Litvánia), valamint a közép-ázsiai tagállamok (egyebek mellett Türkmenisztán és Tádzsikisztán) – között, hogy a különböző érdekeket szinte lehetetlen lett volna demokratikus keretek között hatékonyan összehangolni. (A cári Orosz Birodalmat is csak erőszakkal és ideiglenesen sikerült egyben tartani.)
Az időtényező is Gorbacsov ellen játszott. Amikor 1985-ben meghirdette a peresztrojkát (átépítést), majd később a glasznosztyot (nyíltság), már késő volt, a reformokat jóval korábban, még az 1982-ig uralkodó Leonyid Brezsnyev országlása alatt meg kellett volna kezdeni. A fő exportcikknek számító olaj ára 1985-re összeomlott, a Szovjetunió belebonyolódott az USA-val vívott, megnyerhetetlen fegyverkezési versenybe, és a balti köztársaságokban már megjelentek az első függetlenségi mozgalmak.
Végső soron Gorbacsov személyisége sem volt alkalmas a reformok sikerre vitelére. A szovjet rendszerben szocializálódott, pályafutása végig az SZKP-hoz kötötte, így egyáltalán nem meglepő, hogy nem akart valóban gyökeres reformokat: késve és korlátozottan engedélyezte a magántulajdont, s fenntartotta azt a gyakorlatot, hogy a szovjet költségvetés folyamatosan az aranyexportból finanszírozta a nem elég hatékony mezőgazdaság súlyos veszteségeit. Bizalmatlan volt – okkal – az SZKP felső vezetésével szemben, és gyakorlatilag csak Alekszandr Jakovlev „ideológiafelelőssel” egyeztetett, a többieket nem vonta be a reformfolyamatba. Az 1986-os csernobili atomkatasztrófa kezelése is megmutatta, hogy éltek benne a szovjet reflexek: Moszkva napokig elhallgatta a helyzet súlyosságát, csak akkor szakadt fel – részben – a gát, amikor már Skandináviában is megemelkedett sugárzási szintet mértek.
Hibái ellenére Gorbacsov pályájának mérlege egyértelműen pozitív. Nem próbálta erővel megakadályozni a Szovjetunió széthullását – bár a vilniusi tévétoronynál megjelentek a szovjet katonák –, és elengedte a szovjet ölelésből menekülni akaró kelet- és közép-európai országokat. Szintén vitathatatlanok az érdemei a fegyverzetkorlátozás területén: több egyezményt is aláírt az egymást követő amerikai elnökökkel.
Lehet azt mondani, hogy azért nem vetett be erőt a szocialista tábor megmentésére és azért kötött fegyverzetkorlátozási egyezményeket, mert tudta, országa alulmaradna egy fegyveres konfliktusban. Ha másképp cselekszik, nem ő lett volna az első szovjet politikus, aki a biztos vesztes pozíciójában sem látja be a kudarcot, és értelmetlenül áldozza fel ezrek vagy milliók életét a semmiért. Ez igaz a jelenlegi Oroszországra: Vlagyimir Putyin elnök – aki korábban arról beszélt, hogy a sebesült orosz medve igazán veszélyes – minden bizonnyal képtelen Gorbacsovhoz hasonlóan belátni tévedéseit, s nem kizárt, hogy végül súlyosabb válságba taszítja hazáját, mint az első és egyben utolsó szovjet elnök. ¬
