Varsóigyors?

Bár a Pintér Sándor fémjelezte „szívhangrendelet” a napi gyakorlatban nem jelent gyökeres változást a terhességmegszakítások eddigi protokolljában, a szellemisége olyan üzenetet közvetít, ami növeli az érintettek kiszolgáltatottságát – figyelmeztet Antoni Rita nőjogi aktivista, a Nőkért Egyesület elnöke. Szerinte a szabályozás hatására „várhatóan többen mernek majd, akár bántó formában is, hangot adni az abortuszon áteső nőkkel kapcsolatos negatív véleményüknek”. Les Krisztina, a Patent Egyesület munkatársa is a kormányzati retorikának azt az álságosságát emeli ki, hogy „miközben folyamatosan arról beszélnek, hogy nem tervezik az abortusz betiltását, valójában olyan akadályokat gördítenek a nők elé, amik a terhességmegszakítás megnehezítése, ellehetetlenítése felé mutatnak”. Mint a HVG-nek mondja: mindent áthat a bizonytalanság. Nem lehet tudni, mi lesz a következő lépés; a miniszteri rendelet homályos megfogalmazásai pedig csak fokozzák a kiszolgáltatottság érzését. „Sokan, akik anyagilag megengedhették maguknak, már eddig is inkább külföldön igyekeztek elvégeztetni a beavatkozást, ahol a pénzükért cserébe felnőtt, döntésképes emberekként kezelik őket” – teszi hozzá Antoni Rita, aki szerint a szabályozás elszenvedői épp ezért alapvetően a szegény, illetve az átlagos jövedelmű nők lesznek.

Korábban létezett egy honlap, amely „Abortourism Utazási Iroda” elnevezéssel magyarul is elérhető információkkal segítette például a külföldi beavatkozást keresőket a tájékozódásban. Ám mivel a magyar jogszabályok tiltják a terhességmegszakítás reklámozását, népszerűsítését, az oldal már évek óta elérhetetlen. Miközben az, hogy mi számít népszerűsítésnek, igencsak szubjektív: ahogy a „gyermekvédelminek” nevezett homofób törvénynél is látható volt, a kormány gyakran magát a szimpla tájékoztatást, a „szexedukációt” is főbenjáró bűnnek tekinti, és tiltja.

Az esetek döntő többségében egyébként olyan nők jelentkeznek abortuszra, akiknek már van gyerekük, ám a körülményeik miatt úgy érzik, nem állnak készen még egyre. A mai kormányzati családpolitika azonban ezekre a helyzetekre nem reagál, pedig ha lennének olyan – akár célzott – támogatások, amelyek segítik a nem tervezett gyermekek megszületését, az nagyban hozzájárulhatna a sokat hangoztatott demográfiai cél eléréséhez, a népességcsökkenés megfékezéséhez. Csakhogy Magyarországon még a fogamzásgátlással kapcsolatos információk és eszközök is sokak számára elérhetetlenek, megfizethetetlenek.

A kormányzati propaganda által is ösztönzött társadalmi stigmatizáció különösen vidéken érzékelhető – mondja Czakó Zsófia író, a nemrég megjelent Szívhang című regény szerzője. Szerinte megszokott jelenet például borsodi rendelőkben, hogy tinédzser lányok várakoznak, nevetéssel próbálva leplezni zavarukat, merthogy épp abortuszra szeretnének jelentkezni. „Gyakran az anyjukkal érkeznek, aki maga is lányanya volt, és teljesen megszokott számára, hogy rosszul bánnak velük az egészségügyben” – teszi hozzá Czakó, aki szerint ezért nem az egészségügyben dolgozókat kell hibáztatni, hanem magát a rendszert, „ami nem ad elég támogatást ahhoz, hogy másképp legyen”.

„Azt a tévhitet kellene eloszlatni, hogy az abortuszt választó nők a könnyebb út mellett döntöttek” – mondja Kánya Kinga szociológus-gyásztanácsadó, hozzátéve: gyakran már az ide vezető körülmények – erőszak, kiszolgáltatottság, anyagi nélkülözés, a támogatás hiánya – is olyan veszteségek, amelyek „a rossz és a rosszabb közötti alternatívák mérlegelésére kényszerítik a nőket”. Ráadásul a dolog nem áll meg a terhességmegszakításnál: az abortusz utáni gyász társadalmilag el nem ismert, „illegális gyász”, amelynek megélését a szűkebb közösség által gyakorolt megkérdőjelezés, ítélkezés jellemzi, „így izolálva az érintett nőket egymástól és a környezetüktől”. Kánya szerint ugyanis „a gyászok között is van hierarchia”, amit az adott társadalom értékrendszere jelentősen meghatároz. Amíg például egy betegségben elveszített gyermek miatt „szabad” sírni, ha az abortusz vezet ide, a nő a leggyakrabban magára marad a gyászával.

A szívhangrendelet ráadásul azt sugallja, mintha a felelősség kizárólag az abortuszra jelentkező nőké lenne, holott a dolog természetéből adódóan is minimum kettőn áll a vásár. Az eljárás akkor is a nők megalázásával jár, ha a beavatkozásra nem önszántukból, hanem a férfi nyomására, esetleg a követelésére kerül sor. Az apák felelősségének vizsgálata azonban valamiért sosem merül fel a szabályozás kidolgozóiban, holott ha a kormányzati megítélés szerint erkölcsi vétségről, bűnről van szó, akkor a férfiak is minimum bűnrészesek. ¬ Martini Noémi